„Névtelen szentek között nőttem fel, akik a sereg gyermekükkel körülvéve tudtak énekelve szőni, fonni, gyönyörűen hímezni, varázslatossá tenni azt a nehéz világot. „
Petrás Mária kerámikus szavait olvasgatom a kiállításra szóló meghívó hátoldaláról. Percekkel ezelőtt „estünk be” a belvárosi Vármegye Galériába, egyenest a hangos, ingerült, idegőrlő délutáni csúcsforgalomból. A feladatra koncentrálunk, a stáb szerel, világít, én keresem a galéria vezetőjét, közben sietve körbenézek. Gyermeküket ölelő Madonnák, asszonyok, oltárképre emlékeztető féldomborművek, néhány kisplasztika.
„ 1990-ben jött először Magyarországra, akkor tanult meg magyar nyelven írni – olvasni, aztán itt végezte el az egyetemet, majdnem negyven évesen ! „ meséli gyorsan Edit, a galériavezető, miközben rutinos gyorsasággal varázsol elő egy életrajzot. Petrás Mária moldvai csángó, Diószénből. Hétfaluban járt szakmunkásképzőbe, majd a brassói népfőiskolán tanult grafikát, közben dolgozott, és esti tagozaton érettségizett. Aztán Magyarországon, az Iparművészeti Egyetemen jelessel diplomázott. Azóta, tizenöt év alatt több, mint száz kiállítása volt, „odahaza”, „idehaza”, és külföldön.
Időközben megérkezik Petrás Mária, mosolygós, mintha picit zavarban lenne, pedig már vonszolnám a kamera elé, ahogy megbeszéltük. „Átöltözhetek még?” kérdezi, majd eltűnik egy ajtó mögött…amely mögül kisvártatva egy gyönyörű csángó asszony kerül elő, népviseletben, valami leírhatatlanul szép tartással, mosolya mintha magabiztosabb lenne, én pedig lopva a cipőjét fürkészem, vajon mitől tűnik egy fejjel magasabbnak most, mint tíz perccel ezelőtt.

Kevés időnk van a beszélgetésre, én azért a névtelen szentekről is kérdezem . „Keresztanyák, nagymamák, édesanyák, akiket gyerekkoromban áhítattal csodáltam és azóta is csodálom őket, akiktől annyi, de annyi mindent kaptam” . Mária halkan, picit lassan, markáns tájszólással beszél, de olyan tiszta derű időz a tekintetében, hogy nekem is mosolyognom kell.
…Aztán odalép a mikrofonhoz, póz nélkül, természetesen. Nyílik nyomban a hangja, nem lehet most másra gondolni, csak arra, hogy az éneklés szabja a világ rendjét. Egészséges, erős, magától értetődő és magával ragadó derű ez, amely percek alatt makulátlanra söpri a lelket, elhessent zaklatott rohanást, idegességet, gondot, zűrzavart. Petrás Mária éneke életre kelti Petrás Mária Madonnáit, a mosolygós asszonyokat, kezükben piros tulipánnal, a huncut arcú gyerekeket ölelő anyákat, a tiszta szépséget. Munkáiban nyoma sincs álszentségnek, divatos nyavalygásnak, hatásvadász durvaságnak. Ez a névtelen szentek világa: „ Az ünnepek nagy örömmel teltek, mindent meg tudtak maguknak teremteni úgy, hogy nem voltak senkinek a szolgái. Tudták, hogy mi a rendje a világnak, mert a nap, a hold, a csillagok, az időjárás és a mélységes hitük útbaigazították őket, Akármit nem cselekedtek, akármit nem ejtettek ki a szájukon”.

…Bő félórával később, a hetes buszon, a zajos, ideges
tülekedésben még mindig érzem magamban a csöppnyi derűt, amit Petrás Máriától kaptam.
Mosolyt ajándékba.
Igen, ilyen egyszerű.

(A Vármegye Galéria az erdélyi művészek alkotásait népszerűsíti. Petrás Mária kiállítása május 21-ig tart nyitva.)