Erdélyi magyarok a világban
"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!"
Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!
Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.
Édes Erdély! Elmegyek...
Válasz erre a beszélgetésre
-
Permalink Kőrösi Gyula válasza. Dátum:
-
Kedves Judit és Atilla!
Mivel a sorsom hasonló ill. a gyökereim nekem is ott vannak Nagyváradtól pár kilométerre ismerem az érzést, Juditéknak drukkolok és jó egészséget kívánok a terveikhez,nagyon jól gondolkodnak és cselekszenek!
Atilla gondolatai szomorúak de tények, hogy mennyire igaz a liberálisok ténykedése mi sem bizonyítja jobban mint,hogy körülöttünk már a világ visszarendeződött, csak mi vagyunk még mindég szét darabolva és egyenlőre maradunk is sajnos,hogy miért??mert borzalmasan félnek tőlünk,no nem fizikailag hisz ahhoz kevesen vagyunk, a Magyar lélek és tudat óriási dolgokra képes,mint már oly sokszor bizonyítottuk az idők során, most ezeket próbálják sárba tiporni kiirtani belőlünk kisebb nagyobb sikerrel, de a lélekből úgysem sikerül nekik hisz ezek genetikailag kódolva vannak a Magyarságba hisz ez a feladatunk a tudás ,és az érzés átadása a világnak és míg erre rá nem jönnek addig sajnos marad minden a régibe.No de én is haza járok független attól,hogy látom mit műveltek amit Atilla is leírt, ezektől el kell vonatkoztatni ha oly nehéz is és belelátni egy más jövőt, dolgozni érte, gyerekeinknek példát adva amit majd felvesznek és tovább visznek az idő vonalán és bízzunk a teremtőben, hisz ha ő nem vigyázna ránk már rég elvesztünk volna az idők forgatagában.
Üdvözlettel Gyula
-
Permalink Telchne Dancs Rozsa válasza. Dátum:
-
Akartunk élni – szabadon…
Dancs Rózsa
A nyolcvanas évek derekán Romániától az „elbocsátó szép üzenetet” jelképező útlevelemet két tábla, pult alatt szerzett magyar gyártmányú mogyorós csokoládéval, egy fél liter magyar barackpálinkával, egy karton Kent cigarettával és egy kiló babkávéval szereztem meg.
Pontosan emlékszem: július 17-én reggel nyolc óra harmincöt perckor sikerült átnyújtanom a becses nylonzacskót az illetékesnek.
Hajnali öt óra negyvenötkor kiálltam arra az utcasarokra, amelyen az útlevélosztály alkalmazottjának minden nap át kellett sétálnia ahhoz, hogy a hivatalába érhessen, és vártam. Órákon keresztül vártam, míg egyszer valóban felbukkant a sarkon. Teketóriázás nélkül a kezébe nyomtam a csomagot, sok sikert kívánva érettségizett kislánya jövőjéhez. Hatott a gesztus, és délután öt óra 20-kor a kezemben volt a zöld könyvecske. Soron kívül, vagyis a sorok után. Az utolsó, otthon megélt másfél esztendőnek minden szerdáján beálltam ugyanis a sorba a rendőrségen, hogy az ablakocskánál közölhessék velem: a vízumkérésemet újból elutasították. „Normális” körülmények között, elméletileg minden második évben megkaphattuk az útlevelet, de Romániában már régóta átértelmezték a „normális” fogalmát. Bennem azonban hétről hétre fokozódott a verembe zárt anyaállat kétségbeesett riadalma, hogy nem menthetem meg a gyerekeimet a cseauseszkui tébolyultságtól, és fel kell adnom minden emberi értéket, amely utolsó morális szalmaszálként még fenntartott.
Csak a volt férjem tudott lassan kijegecesedett elvándorlási szándékomról. Abban egyeztünk meg, hogy a gyerekeinkkel előremegyek, és ő majd utánunk jön. Osztozott is „derekasan” a vergődésemben: mindennap megjegyezte, hogy tökéletlen vagyok, nem eléggé rámenős, és majd magamra vessek a gyerekek elrontott életéért... Én tehát rámenősködtem, amíg végre a Kenték a vonatra segítettek a mindennapi vajaskenyerünkért imádkozó két kisgyerekemmel. Az apjuk jókedvűen, kacagva integetett a brassói állomásból kigördülő nemzetközi vonat után, pedig nem hétvégi kirándulásra távozott a családja...
Az éjszaka úgy borította be a nyomunkat, mintha attól tartott volna, hogy valaki otthonról még visszarángathat.
A Budapestre tartó utasokban Kolozsvár után a felszabadultság nyugalma rendszerint a veszély-érzésével súlyosult, mert a vámvizsgálat mindig hozhatott kellemetlen meglepetéseket. A fülkében – alvó gyermekeimen kívül – csak egy fiatal lány üldögélt. A Brassó melletti Hosszúfaluból utazott a vőlegényéhez Budapestre, és az érzelmeibe kapaszkodva nem félt a vámosoktól. Ami azt illeti, nekünk sem volt mitől tartanunk, mert jószerivel nem is volt csomagunk... néhány váltóruha mindössze...
A vámvizsgálatot végző tiszt jóképű volt, illatfelhővel, önbizalmát messzire lobogtatva lépett be a fülkénkbe. Tekintete mohón pásztázta végig a fiatal útitársnőt, és kizárólag csak vele törődve kérte el az útleveleket. Minden átmenet nélkül, durván kirántotta alvó kislányom feje alól az utazótáskát, amelybe a gyerek az apróságait csomagolta, és elegánsan hosszú ujjait a babacuccok alá merítve, kihúzta onnan az Ex libris mint irodalmi illusztráció című szakdolgozatomat. Tudtam-e addig, hogy egyáltalán velünk van ez a disszertáció vagy csak szó volt arról, hogy a magyarországi barátnőmnek ajándékoznék egy példányt belőle az anyaggyűjtésben nyújtott segítségért, ma sem tudnám megmondani. De a táskában volt, és ez a pacsulis díszkan tudta, hogy onnan kell kitépnie. A gyerek feje alól, ahova még az apja helyezte gondosan a brassói állomáson.
Tudták Nagyváradon is. Mert onnan egy hivatalosan kirendelt bizottság már várt Biharkeresztesen, mire befutott a vonat a határállomásra, hogy átfésülje a dolgozatom 235 oldalát, kutatván a sorok között a párt- és államellenes jegyeket. Amíg a társaság a szomszédos fülkében olvasott és vitatta, hogy a mottóként használt Illyés Gyula-verssor a művészetek testvériségéről elegendő bizonyítéka-e hazaáruló osztályidegenségemnek, addig a határőrség sorfalat állva a peronon várt a letartóztatásomra. Másfél óráig vesztegelt a szerelvény, a nyári kánikula kezdett már előnyújtózkodni az éjszakai szunyításból, már a katonák is hangoskodtak, hogy mi lesz végre, hány könyv van, hányan vannak stb.
Ezalatt a másfélóra alatt a szép tisztecske, aki karvalyként foglyul ejtett a gyermekeimmel, ügyetlen kis fortélyokkal próbálta meghódítani útitársnőnket. Újra és újra visszatért hozzánk, egyre átlátszóbb trükkökkel kísérletezve.
Ahogy telt az idő, minden betoppanása a leszállítással fenyegetett, én meg kínomban azt találtam mondani neki, hogy „maga, fiatalember (lehet, hogy a hivatalosok felé kötelező elvtársnak szólítottam), nagyon kedves”. Meg is ijedtem azonnal, mert azt hittem, megérzi a hangomban bujkáló szarkazmust, de ő ahhoz korlátolt volt. „Vajon a kisasszony is ezen a véleményen van?”, kérdezte kacéran. „Ha azt a könyvet visszahozza ide, akkor biztosan én is azon leszek”, felelte a kislány. „Azt nem”, hangzott a válasz. „Hát akkor tévedtünk”, pillantott reám a leány.
Elvörösödve fordult ki a bájgúnár az utasfülkéből, hogy percek múlva megint megjelenjék, mondván: „A könyv itt marad. Most magukat elengedem, írok egy jegyzőkönyvet, s amikor majd visszajönnek, tisztázzák a dolgot. A könyvet lefoglaljuk, addig eldöntik, hogy mi lesz magával.”
Az a jegyzőkönyv megvan most is. Akkor csak meredtem rá, mint egy ostoba kérdőjelre.
Honnan tudhatták, hogy az a dolgozat abban a táskában van? Én nem tudtam, nem emlékeztem arra, hogy valamit is csomagoltam volna abba a táskába – vagy kezdem elveszíteni az eszemet?
Hogy milyen egyértelmű volt a titok nyitja, csak évek múlva itt kint, a válásom folyamán kellett megtudnom. „Butaság, asszony a neved” – akár életem hadilobogója is lehetne ez a parafrázis. A humorizálást azonban a legszörnyűségesebb bizonyíték zárta ki: egy szekus besúgó felesége voltam, akinek egyik kijelölt alanya a magyar szakos tanár feleség volt. A gyerekeink édesanyja.
Eme első stáció után következett a többi.
Jóval később, az ausztriai menekülttáborban ért utól egy váddal terhes magyar értelmiségi kérdése, hogy miért kellett disszidálnom, miért nem maradtam az anyaországban. Nem emlékszem, válaszoltam-e az illetőnek akkor, ha igen, most megismétlem: hivatalos befogadási kérelmemet már évek óta ismételten visszautasította a magyar állam. Sem mint magyar tanárra, sem mint egyszerű magyar ajkú halandóra nem volt szükség ott, ahol gyakran románnak titulálták az erdélyi magyart, oláh cigánynak, aki púpként csúfítaná el a nemzet gerincét.
Az már csak mellékzöngéje ennek a nyaralási rapszódiának, hogy egy hónap alatt harminckétszer fordultunk vissza a Ferihegyről, mert a Svédországba induló repülőgépre nem szállhattunk fel érvényes útlevél nélkül. Annak immár a magyarországi érvényessége is lejárt, más megoldás híján végül a Hegyeshalom felé induló vonatra váltottam jegyet. Arról viszont egy gorombácska szőke határőr leszállított a határállomáson két bordám közé nyomva pisztolyát, miután azt ajánlotta, hogy két gyermekemmel vessem magamat a Dunába, de ő Ausztriába nem enged ki bennünket. Becsületére szolgáljon, diszkréten végezte a dolgát: amikor kértem, hogy a gyerekeimet ne ijessze meg, letakarta a fegyverét, és úgy lökött le a vonatról, mintha udvariaskodott volna, csak a mozdulata sutára torzult. A két gyermek csak akkor mérte fel a valóságot, amikor fegyveres őrség jelent meg a számunkra kijelölt szoba előtt, hogy vigyázza „biztonságunkat”, amíg felrakhatnak bennünket a Bukarest felé menendő vonatra.
Az a pillanat volt a legeslegijesztőbb: előttem a még szilárdan ágáló vasfüggöny, a maga áttörhetetlenségével, a hátam mögött pedig a biztosnál is biztosabb börtön… De a gyermekekben a lelket tartanom kellett, nem roppanhattam össze.
Milyen is a gyermeki természet? Nem bírja a rabságot elviselni. Egy szempillantás alatt illemhelyre kellett menniük. Hol a vécé? „Kérjétek meg a katonákat, hogy kísérjenek el benneteket”, mondtam. Megtörtént. Majd: „Édesanyám, éhes vagyok”, panaszkodott alig hétéves, véznácska kislányom. „Én is”, visszhangozta egy évvel alig idősebb bátyja. A riadalom úgy könyökölt ki a szemükből, hogy a restibe velük menő katona szíve is megrendült. A határőrség parancsnoka is találkozott, sőt szót is válthatott velük, mert azzal jött be hozzám, hogy „nagyon kedvesek a gyerekek”. Térült-fordult, majd közölte, hogy a gyermekek lelki nyugalmáért kienged az utastérbe, amíg befut a vonat. Az útlevelet is visszakaptam, csomagunk alig volt, így nem volt nehéz a kihurcolkodás.
És a vonat befutott, viszont nem Bécsből, hanem Budapestről.
Ugyanaz a szőke, gorombácska határőr lobogtatta az újabban lefoglalt zöld útlevelet, de ezúttal fegyelmezetlenül szitkozódva. Felháborodásának tárgya „egy román” kislány volt, aki pedig nem engedte magát az épülethez cipelni. „Hol van? A k… jó anyját a piszkos oláinak!”, és mindenkinek a figyelme, beleértve az utasokét is, a hosszú szerelvény mentén valahol lecövekelt merénylő felé fordult. Nyújtogattam volna a nyakam én is, ha nem éppen egy nyitott, elárvult ajtó vonzott volna közelebb a vonathoz. Aztán mert senki sem rántott vissza, feltoltam a két gyereket a lépcsőn, majd utánuk ugorva, elrejtőztünk egy félig tele fülkében.
Zajos, vidám, falatozó turisták közé kerültünk, akik nem figyeltek ránk. Az állomáson hangzavar volt, de már hallottuk a folyosón a német hangot – következett sorsunk beteljesedésének a pillanata.
Annyit a magyar hatóságok megsúgtak, hogy a gyermekeimre való tekintettel nem ütik be az útlevelembe Hegyeshalom pecsétjét „Elvégre emberek vagyunk mi is” alapon, de képzeljem el, mi lett volna, ha nem ők, hanem az osztrákok csípnek el! Ők aztán nem teketóriáznak a „magához hasonlókkal”. De nem ám! Egyébként sem értik, hogy milyen anya vagyok én, aki a gyermekeimet ilyen veszélynek teszem ki. Nem fél az Úristentől, hogy megveri stb.
Nos, jött az osztrák. Nem volt csinos, nem volt szőke, nem volt hetyke, csak olyan mogorva, közömbös és hivatalosan kimért. Amikor kinyitotta az útlevelemet, megkérdezte: „Die Kinder?” Mire feléjük intettem volna, ő már túl is volt a szemlén, s miközben a fejét a kintről beszűrődő zaj felé kapta, pecsételt. Mereven visszaadta a „bűnjelet,” köszönt és elment.
Másodpercek múlva lustán moccant egyet a szerelvény, aztán meggondolva magát, lassan megdöccent... Talán tolat, talán csak bemelegít, amíg intézkednek a hozzám hasonlókról, gondoltam, és elfojtott lélegzettel szorítottam magamhoz a két reszkető kölykömet. „Édesanyám, mi lesz most? Mi van? Hol vagyunk?”, suttogták. Kint furcsa O-betűs helységneveket kapott el a tekintetem, de ki tudhatta, mit jelentettek. „Hol vagyunk?”, kérdezte hangosan a fiam, mire az egyik utas kuncogva válaszolt: „Ausztriában, hát nem oda indultatok?”
Alig jött ki a hang a számon: „Már átjutottunk a határon?” Mintha vicceltem volna velük, kacagva nyugtattak meg: „Mi az, hogy átjutottunk! De még mennyire!”
A harmadik stáció a láger volt, majd, ennek keretében az Alsó-Ausztriában megbúvó tündéri falucska, Edlitz következett. Tizenegy hónapig laktunk itt panzióban, emberi körülmények között, minden jóban bővelkedve, „mi szem-szájnak ingere”, de hontalanokként. Flütchlingek voltunk, akiknek még a havonta egyszer magyarul megtartott misén is azt ajánlotta a lelkész, hogy könnyebb lenne az utunk a megváltás felé, ha az öngyilkosságot választanók…
A golgotai út többi stációja bele is fért ebbe az időszakba…
Anya voltam, a magam választotta életformával, ennélfogva nem békétlenkedhettem, hanem összeszorított foggal és ököllel védtem a gyermekeimet és magamat az erkölcsi beszennyeződéstől. Nemegyszer az idegösszeroppanás határáig jutva, de azon, hála az Istennek, soha nem billentem át. Akkor.
Többszöri visszautasítás után Kanadától megkaptam a befogadási papírt. Férj nélkül, gyerekekkel az ország elvégre nem akart a nyakába venni, de fel nem mérhető szerencse ért: a torontói Szent Erzsébet Római Katolikus Egyházközség keretében működő Karitász védnökséget vállalt értünk.
Csodálatos érzés volt saját otthonunkba érkeznünk! És az a szeretet, amelyet a fogadásunkra a frissen festett lakásba varázsolt a drága emlékű Gabriella sister, nem mindennap adatik meg az ember életében! Mintha elárvult szüleim küldték volna át lelkük minden melegét az óceánon, hogy ne fájjon az űr, ami a két világrész között tátong és ami olyan nagyon elmesszített tőlük…
Az időátállás gyötrelmétől megmentett másnap egy autóbaleset, amelyet a megsegítésünkre odarendelt kocsi sofőrje okozott. Ugyanaznap este a kislányomon kitört hatalmas lázzal az Európából magával hozott hólyagos himlő, így tehát az Újvilágban folytattam a jól kipróbált anyai szerepemmel járó feladatokat.
A többi? Említésre méltó? Élet – vergődés a nyelvvel, a gyökéreresztés gondjai, betegségek, családegyesítés, válás, új házasság, munka, csőd és újrakapaszkodás – mélypontok és zenit nélküli szélcsendek. Csupán az élet megy tovább.
Megérte? Felhagyni az otthont, a szülőföldet és mindazt, amit ezek a fogalmak jelentenek? Ami álmaimban lassan messze világító északi fénnyé lényegül? Ki tudna biztos választ adni rá?
Mit kaptam cserébe? Szabadságot. A hitet és bizonyságot, hogy érdemes megmaradnunk embernek és magyarnak, bárhová vezérel is az Isteni gondviselés. A földet, amely nem fojtja bele gyermekeimbe a jót, a becsületességet, a nemzeti hovatartozást, a tehetséget. Ahol magyarként élhet, érezhet, cselekedhet mindenki, akinek nem kolonc az édes anyanyelv, hanem tisztességet és tiszteletet parancsoló megtartó erő.
-
Permalink Tállai Enikő válasza. Dátum:
-
Kedves Rózsa!
Én csak most olvastam el a kivándorlási procedúrátokat, de nagyon megrázó volt. Az, hogy a férjed egy szekus volt, és nem tudja az ember, hogy kivel él együtt, hát ez sem lehetett semmi... Na meg az összes többi kálváriátok.
De hála Isten veletek volt és Ő mindenkit fel tud használni az Ő tervének véghezviteléhez.
Isten áldását kívánom az egész családod életére!
Szeretettel:Enikő
-
Permalink voros eva válasza. Dátum:
-
Kedves Rozsa!Igy utolag veled szenvedtem vegig a kalvariadat!A Joisten segitett meg,hogy atvergodj draga gyermekeiddel az ingovanybol,biztos talajra.Segitsen a Joisten Benneteket tovabbra is!!!Jo,hogy ezekrol a szornyu dolgokrol vegre irhatunk,beszelhetunk.Sok szeretetttel
-
Permalink ifj: Kovács Árpád válasza. Dátum:
-
Először is gratulálok kedves Rózsa. Mivel feltételezem a saját élményeit írta meg ebben a történetben, mert nincs olyan emberi elme aki egy ilyen élethű fordulatos ugyanakkor megindittó emberi történetet ki tudna találni. Gratulálok mert ezeket a viszontagságokat nem csak meg élni lehetett nehéz, hanem utólag felidézni és egyben meg írni sem.
Sok okosat nem tudok hozzá írni az ön által megosztott élményekhez ha csak azt nem, hogy akkoriban nekem is több családtagom és barátom hagyta el Romániát, legálisan vagy un-legálisan egyaránt. Például az unokabátyám és családja majd két évet vártak a Németországba való kiköltözésüket engedélyező papírokra, de mivel akkoriban a Román állam rendesen "vámolta" az akkori Nyugat-Német államot, minden német anyanyelvű Romániai kiutazó után (itt tudni kell, hogy unokabátyám felesége német anyanyelvű) ezért talán nekik könnyebben ment a dolog. De persze a hatóság emberei itt is "kötötték a kereket" ahol tudták. Hadd ne írjam le a véleményemet a Magyar országi hivatalnokok viselkedéséről, mert az el csúfítaná ezt a szép írást és azt nem akarnám. Ellenben az Osztrák határőr viselkedése elgondolkodtató, mert nem hiszem el, hogy ö nem látta a lejárt papírokat.
Egy utolsó eszme futtatás ami talán nem is tartozik ide, de nem tudom megállni, hogy szóba ne hozzam. Sajnos most is egyre többen hagyják el Erdélyt, most nem politikai üldöztetés elől menekülve hanem a valós vagy vélt jobb anyagi megélhetés céljából, és ezt nem is lehet talán elitélni. S ami a legrosszabb, hogy ezek túlnyomó többsége fiatal. Ennek persze több oka is van de egyet amivel helyi szinten találkoztam, meg kel emlitenem mert nem hagy nyugodni a dolog. Egyes az átkos éra szemléletével maradt helyi vezetőknek nem okoz gondod ha lassan ki "hal" a település ifjúsága csak, hogy meg tudják akadályozni "a másképp gondolkodást", így ezért azok kénytelenek máshol megélhetést szerezni. Még egyszer bocsánat amiért ezzel az ide nem illő gondolattal zárom ezen soraimat.
-
-
Kedves Barataim, mindenkinek koszonom a velemenyet. Soha nem hiszem el es nem allitom, hogy az elvandorlas jo, hogy elszakadni gyokerestol a szulofoldtol gloriat erdemel, de Isten ugy osztotta ki a kereszteket mindannyiunk szamara, hogy ne osszeroskadjunk alatta, hanem kitekintve alola megtalaljuk azt az utat, amelyen meg tovabb tudunk menni valameddig.
Nagy kar, hogy meg ma is az idegenben keresi a rendes megelhetesi lehetoseget a fiatalok tomege - azt hittuk pedig, hogy 1989 utan nem igy lesz...
-
Permalink Kozák László válasza. Dátum:
-
Bizony elszorult a szivem olvasása közben, a nyolcvanas években nagyon sok ismerösöm hagyta így el Erdélyt. És hallottam olyan véleményt is, hogy ez a menekülthullám a Ceausescu nemzetiségi politikájának a kiprovokált eredménye volt...Ha elgondoljuk, hogy sokkal több magyar mint román nemzetiségü hagyta el az országot, akkor ez hihetö is. Lehet, hogy a határnál a jegyzökönyves cirkusz is arra célzott, hogy nehogy meggondolja magát, és még a végén visszatérjen!
-
Permalink ANDRÁSI IDA válasza. Dátum:
-
Ezt olvasva döbben rá az ember,hogy mi mindent ki lehet bírni és sokszor milyen kicsi dolgok előtt torpanunk meg ami aztán nagyon meghatározza életünket és soha vissza nem térő alkalmakat hagyunk ki gyávaságunk,gyengeségünk miatt.Gratulálni tudok az ilyen embereknek,csak meghozza a gyümölcsét a kitartásuk,és további erőt kívánok!Tisztelettel,Andrási Ida
-
Permalink ráczkövi sarolta válasza. Dátum:
-
Gratulálok .Minden idegszálammal átéreztem, átéltem,mert volt hasonló élményem a határon, nem is egyszer.S
-
Permalink marika lorinczi válasza. Dátum:
-
Nagyon szepen fogalmaztal ez az amire azt mondom rem alom ami az en tavozasomat jelentette Nagyvaradrol is megerte vagy nem nem is erdekes azert sose adtam fel mint te.Es most orommel megyek hogy magyar allampolgar legyek minden megalaztatast magam mogott hagyva. Isten legyen velunk.
-
Permalink Bálint Mária válasza. Dátum:
-
Gyula! Talán mi félünk tenni valamit.
-
Permalink Baróti bSzabó József válasza. Dátum:
-
Igen. Ilyen egy igazi anyatigris azazhogy tigrisanya, akit a szekus-besúgó férje is szeretett volna elbizonytalanítani, hogy valaha is megállná helyét a világban egyedül, két kis gyerek nevelésével, eltartásával megspékelve a nehézségeket. Jó példa vagy arra, hogy az embernek hinnie és bíznia kell magában, ez a siker kulcsa. Majdhogynem hasonló élményekben volt nekem is részem, meg tudlak érteni és át tudom érezni csángáló sorsodat. Szép volt.
Üdvözöljük az
Erdélyi magyarok a világban közösségében!
© 2024 Created by erdelyimagyarok.com.
Működteti:
