Erdélyi magyarok a világban
"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!"
Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!
Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.
Szép szavak
Válasz erre a beszélgetésre
-
Permalink Tállai Enikő válasza. Dátum:
-
MINDIG CSAK ADNI
A jó öreg kút csendesen ontja vizét,
Így telik minden napja.
Áldott élet ez, fontolgatom;
Csak adni teljes életemben.
Mindig csak adni?
Ez terhet is jelenthet!
Jó kút nem érzed ezt a terhet?
Belenézek, tükre rám ragyog,
De hiszen a forrás nem én vagyok!
Árad belém, csak tovább adom,
Vidáman, csendben és szabadon.
Hadd éljek ilyen kút életet,
Osszak áldást és sok-sok szeretetet!
Nem az enyém, Krisztustól kapom,
Egyszerűen csak tovább adom.
-
-
Röczey Ödön
HÚSVÉTI HANGOK
Hogy zúgnak szerteszét a nagy harangok!
Bongásuk mély titokkal van tele.
Mily gyorsan szállnak szél szárnyán a hangok.
Megtelik velük a lég tengere.
Hangjuk belekiált az éjszakába.
Minden harang, mint egy-egy érctorok!
Bong, egyre bong bele a nagy homályba:
Hát halljátok, hogy mit kiáltozok?
Feltámadott! - Ezt bongom, egyre, folyton,
Hadd szálljon a világba szét,
Halljátok meg városban, hegyen s ormon
Húsvétnak boldog üdvüzenetét!
Szeretnék én is ilyen harang lenni.
Hangomat vinné száguldva a szél.
Szeretném én is harangozni messzi
Húsvét üzenetét: hogy Jézus él!
-
-
Benedek Elek: Pünkösdi harangok
Olyan szépen cseng a harang,
Mintha nem is harang volna,
hanem ezer harangvirág
Imádságos szava szólna.
Piros pünkösd vasárnapján
Piros rózsa nyíl a kertben,
Kis szívünkben tiszta öröm
Imádsága énekeljen.
Piros pünkösd vasárnapján
Szálljon reánk a szentlélek,
S térde hullva mondjunk hálát
A mindenség Istenének.
-
Permalink Dezső János válasza. Dátum:
-
Ma találtam , szép ,megható történet, szeretném megosztani veletek. Íme :
A tisztás
Kora reggeli életét élte a kisváros. A város peremén, a folyónál, élt minden. Vadrucák úszkáltak boldogan, le-le bukva, nagyokat kortyolva a friss vízből. Energiától duzzadó kutyák húzták türelmetlenül gazdájukat maguk után, vágyva arra a helyre ahol majd lekerül róluk a póráz. Pletykálva csiviteltek a madarak, a víz feletti párát vitorlás szelte át, hangtalanul suhanva.
A padon fekete ruhás nőalak ült, maga elé meredt, élet jelei csak lassan emelkedő mellkasán látszodtak, ha nagyon figyelte valaki. Az a pár ember aki a parton volt, a közelébe érve csendben kerülte ki, mintha halott lenne ott, akinek kijár a kegyelet. Kócos hajába bele-bele kapott a szellő, kifújva arcából a szálakat előtűnt halálos sápadtsága. A szeme sem rebbent, fura szomorúság áradt a lényéből.
Nedvességet érzett a kezén. Összerezzenve nézett le. Egy nagytermetű bernáthegyi nyalogatta ujjait. Pici, szőke kislány állt a kutya mellett, barna szemeivel őt nézte.
- Miért vagy szomorú?- kérdezte cérnavékony hangon.
Nem tudott azonnal felelni, néhányszor megköszörűlte a torkát, reménykedve, hogy eltűnik a gombóc belőle.
- Nem vagyok szomorú- válaszolta rekedtesen, egy mosolyt próbálva ajkaira erőltetni, de csak egy grimasznak sikerült.
- Kérlek, gyere velem- mondta a lányka.-Mutatok neked valamit.
Nagyon nehezen tápászkodott fel a rozoga padról. A kislány elindult a kutyával előtte, hátra-hátra sandítva, hogy megbizonyosodjon, követi-e őket.Már messze jártak a folyótól, benn voltak a kis erdőben. Hűvös volt a fák alatt. Kikerült egy fatuskót, és amikor újra felnézett nem látta a kislányt sehol. Megszaporázta a lépteit. Egy hirtelen kanyar után végetért az ösvény, és neki a lélegzete is elállt attól ami elé tárult.
Egy csodaszép tisztáson találta magát. Szivárványszín tündér-szárnyakon szitakötők repdestek. Tarka mezei virágok bólogattak szinte mosolyogva felé. A fákon játékos mókusok kergetőztek, szinte követhetetlenül ugrándozva egyik ágról a másikra. Őzek suhantak el előtte, olyan közel, hogy már-már megérinthette volna őket. A kislány a tisztás közepén ült, a reggeli napfény valamiféle szent fénnyel vonta be apró alakját. Mélységes nyugalom terjedt szét egész testében, mintha nem lett volna nagy bánata párperce.
- Látod,- szólalt meg a lányka- Ez a te vigasztaló tisztásod. Ide jöhetsz mindig mikor bánat ér, amikor nehezek a terheid. Itt közel vagy Istenhez, itt jó lesz minden, itt nem leszel soha szomorú.
Ezzel felállt és elindult. Pici lábai nyomában apró kék virágok bukkantak elő. " Ahova lép, virág terem..." Ismétlődött a fejében mindegyre ez a mondat. Hatalmas szeretet hullám öntötte el a lelkét, és mélységes hála.
Még sokáig álldogált ott, bámulva a kislány után, aki már régen eltűnt. Tudta, nem követheti.
Haza ment, és ettől kezdve minden nap kiment a tisztásra, erőt gyüjtött. Ajkairól mindannyiszor hálaima tört elő, szinte önkéntelenül. A szeretet megsokszorozódva töltötte fel mindig a lelkét, amit aztán számolatlanul szórt embertársaira naponta.
Csoda történt vele...Talán mindannyiunkra vár valahol egy ilyen csoda...
Tisztelettel, és szeretettel osztotam meg veletek.
-
Permalink Nagy Magdolna válasza. Dátum:
-
Mint a mesében... :)
-
Permalink Bálint Mária válasza. Dátum:
-
Nem ártana megtalálnunk már.
-
Permalink Szabó Simona Mónika válasza. Dátum:
-
MÓRA FERENC
Öreg ember, öreg fa
Az öreg diófa alatt legjobban szerettem ülni kisgyerekkoromban,
ma sem tudom bizonyosan, miért. Dió nem termett már rajta, már nyár derekán
sárga levelek aranyesője pergett le róla, zuzmós, Mohos ismét énekes madárka nemigen pihent meg. Volt nekik hova szállni, virágos bokrokkal megáldott
gyümölcsfákkaltelis-tele volt az udvarunk.
Hiszen hát nem mondom, nem haragudtam én az almafára se, egy császárkörtefákkal
Különösen meg szerettem barátkozni, Hanem azért az én fam mégiscsak az öreg diófa volt.
Azt hiszem, azért szerettem, mert én olyan kicsi voltam, Ő meg olyan nagy. A legnagyobb az egész kertben. Én ugyan akkor azt hittem, hogy az egész világon ez a
legmagasabb fa,És hogy ennek a hegyiből lehet már lehet látni a mennyországba.
Mindenféle ákombákom is volt belevésve az öreg fa derekába, s én azokon nagyon sokat elnézelődtem. Girbegurba betűk, nagy papmacska-hernyók gyanánt
feketéllettek a fa kérgén,s az Édesapám mindnyájáról tudott valami történetét. A karjára emelt, ha jó kedve volt,
s néha sírva, néha nevetve mutogatta a furcsa bemetszéseket.
- Ezt a szívet én vágtam bele nagy deák koromban. Bele is tört a bicskám. Azt Pista bátyád faragta, emezt meg az Ágneska nénéd. Hát ezt a csillagot látod-e? Azt
még nagyapónak Hírek az édesapja, mikor én akkora voltam, mint te
leginkább. Nézd, ott meg egy Törött kard van a fába vágva, bilincs van a
markolatán. Ezt nagyapó vágta bele, mikor bujdosott a szabadságharc
után, mint honvédtiszt.Édesapámnak ilyenkor mindig könnyes lett a szeme, én meg mindig elnevettem magamat.
- Nem hiszem én azt - csóváltam meg a buksi fejemet.
- Mit, te?
- Hogy azt a rajzot nagyapó csinálta volna. Hiszen az van a legmagasabban. Létrán se Erne nagyapó odáig. Hiszen ő is olyan kicsi, mint én vagyok.
- Kis oktondi vagy te - Adott Édesapám barackot a fejemre.
De én tudtam, hogy nagyon okosan beszéltem, mert nagyapó nagyon kicsi és gyönge volt.
Nem is tudott már másképp járni, csak botra támaszkodva. Nem is igen járkált különben,
csak üldögélt a nagy karosszékben. Jó időben a tornácon sütkérezett, Szeles, Esős napokban
a kályha mellett. Mióta az eszemet tudom, sohase láttam, hogy dolgozott volna.
Csak eregette a füstmacskákat a nagy tajték-pipából, és nézegetett mindenféle régi könyveket, amikbe cifra papirosok voltak raggatva. Ezeket
Kossuth-bankónak hívták, és nagyapó igen Szerette simogatni őket.
Ilyenkor föl is csillogott a szeme mindig, bár Máskülönben fáradtés szomorú szokott lenni a nézése. Egyszer hallottam is, ahogy vacsora után fölsóhajtott:
- Pihentető Isten, mikor vetsz nekem ágyat?
És akkor nagyon elcsodálkoztam Azon, hogy Édesapám is, édesanyám is nagyapóra sírva borulnak, és addig csókolgatják a kezét, míg csak el nem mosolyodik
nagyapó.- Ugyan mért uralják úgy? - Tűnődtem magamban.
Sehogy se tudtam fölérni ésszel, hogy ugyan miért olyan nagy úr ez a nagyapó.
A legnagyobb az egész házban. Mindig őtőle kérdezik meg, mi legyen az ebéd.
Mindenki kezet csókol neki. Ha elszendereg, mindenkinek lábujjhegyen kell járni.
S a velos csontból én mindig csak a felét kapom a velőnek, a másik felét a nagyapó pirított kenyerére teszik.
Nekem bizony sehogy se ment a fejembe ez a dolog, s egyszer, mikor az Édesapám séta közben azt kérdezte tőlem, hogy mi szeretnék lenni, ki is mondtam a szívemen valót:
- Nagyapó szeretnék lenni.
- Ugyan miért? - Édesapám Mosolyodott el.
- Azért, mert az semmit se dolgozik, mégis mindenki az ő kedvet keresi.
Édesapám elkomolyodva rám nézett.
- Hát aztán te azt hiszed, hogy ez nincs rendjén?
- Én nem tudom - mondtam egy kicsit megszeppenve. - Te azt szoktad mondani,
hogy aki nem dolgozik, ne is Egyeken.
- Igazad lehet - fordult el az Édesapám, s hamarosan befejeztük a sétát.
Délben csak hárman ültünk az asztalnál. Nagyapó elkocsikázott valami régi barátjához.
- Most az egész velő az enyém lesz - örvendeztem előre, s csak akkor vettem észre,
hogy nekem nem is terítettek. Rózsás kis tányérom, aranyos kis poharam nem volt az asztalon.
- Hát énvelem mi lesz? - Kérdeztem hüledezve.
- Te nem kapsz ebédet legtöbb, igazságos Mátyás - kanalazta Édesapám a leveskét.
- Aki nem dolgozik, ne is Egyeken.
- De én még nem tudok dolgozni - borultam szívszakadva az asztalra.
- Nagyapó pedig már nem tud dolgozni - simogatta meg apám a hajamat.
- Belátod már, buksi, hogy milyen oktalanságot beszéltél?
Megszégyenlettem magam, és most már nem esett jól az ebéd, akárhogy unszoltak is.
Alig vártam, hogy megcsókolhassam nagyapó kezét. Kérdeztem is, mikor jön haza.
- Mire az öreg diófát kivágjuk, akkorra itthon lesz.
Tán azóta se éreztem olyan fájdalmat, mint akkor.
- Nem engedem, nem engedem az öreg fát! - Borultam az apám ele.
- Miért, fiacskám? Levelei Úgyis hullóban, Ágai száradóban.
Ezrivel termette száz esztendőn át a gyümölcsöt, egyet se terem már.
Öreg fa nem haszonra való.
- Az öregségéért kell megbecsülni - hajtottam le a fejemet.
Mire fölemeltem, akkorra mögöttem állt nagyapó is,
ok ahogy a szívére ölelt, szépnek, nagynak, méltóságosnak, égig érőnek láttam,
mint az öreg diófát.
-
Permalink Dr. Bányai Erzsébet válasza. Dátum:
-
Hamvas Béla gondolatai
"A legnagyobb veszély, ami egy népet fenyeget, nem az, hogy szolgaságba süllyed, és hatalmasabb, nagyobb számú, erőszakosabb nép számára dolgoznia kell. Szolganépek lehetnek nagyok, a szegénység, a munka, a megalázás ellenére élhetnek magas sorsot. A legnagyobb veszély, ami egy népet fenyeget, hogy primitívvé válik, hogy eldobja magától a tudatos gondolkozást, és a tudatos gondolkozót, s ezzel a tudatlanság óceánjába merül. Így válik csőcselékké, söpredékké, züllik és oszlik fel".
-
-
„A boldogságot nem lehet ajándékba kapni.
Egyetlen titka: adni, mindig csak adni,
jó szót, bátorítást, mosolyt, hitet,
és sok-sok önzetlen, tiszta szeretetet.” Goethe
-
Permalink Dr Molnár Mária válasza. Dátum:
-
Szép igaz idézet!
-
-
Ma kaptam az alábbi levelet a nagy levelező rendszerünkben. Gondoltam közzéteszem:
Az ár kifizettetett!
Nagyon elgondolkodtató... a végén én is csak ültem csendben...
Prédikáció
A plébános úr Kárpátalja egyik kisvárosában szolgált még a háború előtt.
Húsvét reggelén, amikor a zsúfolt templomban felment a
szószékre prédikálni, egy üres és rozsdás madárkalitkát vitt magával
és letette a szószék párkányára. Persze mindenki meglepődve nézte és
kíváncsian vártuk, mi lesz ebből. Az atya elkezdte a prédikációt:
"Amikor tegnap végigmentem a Fő utcán,szembe jött velem egy fiatal
gyerek, kezében lóbálta ezt a madárkalitkát. A kalitka alján három kis
vadmadár lapult, reszketve a hidegtől és a félelemtől.
Megállítottam a fiút és megkérdeztem:
- Hát te mit viszel magaddal?
- Csak ezt a három nyamvadt madarat - felelte.
- Aztán mit akarsz csinálni velük? -kérdeztem.
- Hazaviszem őket és szórakozom velük -felelte. - Feldühítem
őket,kihúzom a tollaikat, egymás közötti viadalra uszítom őket.
Élvezni fogom.
- De előbb-utóbb beleunsz majd. Utána mit csinálsz velük?
- Ó, van otthon két macskánk - mondta a fiú -,azok szeretik a
madárhúst. Megetetem őket velük.
Hallgattam egy kicsit, aztán ismét megszólaltam:
- Fiam, mennyit kérsz a madarakért?
- Nem kellenek magának ezek a madarak, atya. Hiszen ezek csak nyamvadt
mezei verebek. Még énekelni sem tudnak. Mégcsak nem is szépek.
- Mennyit kérsz értük? - kérdeztem ismét.
A fiú végigmért, mintha megbolondultam volna,aztán megmondta az árat:
tíz pengő. Kivettem a zsebemből a tíz pengőt,odaadtam a gyereknek. A
fiú letette a kalitkát a földre és elfutott, nehogy meggondoljam
magam.
Én pedig felemeltem a madárkalitkát, elvittem a közeli parkba, ott
letettem, kinyitottam az ajtaját és szabadon engedtem a madarakat.''
Miután a plébános úr elmondta a kalitka történetét, kicsi szünetet
tartott és egy másik történetbe kezdett:
"Egy nap a Sátán és Jézus találkoztak. A Sátán épp az Édenkertből jött
és büszkén dicsekedett:
- Az egész emberiséget a kezeim közé kaparintottam. Csapdát állítottam
nekik olyan csalétekkel, amelynek nem tudnak ellenállni.
Mind az enyémek!
- Mit akarsz csinálni velük? - kérdezte Jézus.
- Szórakozok velük. Megtanítom őket, hogy atest élvezetéhez nem kell
szerelem, megtanítom őket az élvezetek minden formájára, hogy
részegeskedjenek és kábítószerekkel éljenek,utána feldühítem őket és
arra is megtanítom, hogyan gyűlöljék és kínozzák egymást, meg arra is,
hogy minél hatásosabb fegyvereket készítsenek és azokkal öljék
egymást. Én pedig remekül szórakozom majd -mondta a Sátán.
- És mit csinálsz majd velük, ha megunod a játékot?
- Ó, roppant egyszerű - felelte a Sátán. -Megölöm őket.
Jézus hallgatott egy kicsit, mintha elgondolkodott volna.
- Mit kérsz értük? - kérdezte a Sátántól.
A Sátán fölnevetett.
- Nem kellenek neked az emberek! Nem jók ezek semmire! Megveszed őket,
ők pedig csak gyűlölni fognak érte. Leköpnek,megátkoznak és ellened
fordulnak. Nem kellenek ők neked!
- Mit kérsz értük? - kérdezte újból Jézus.
A Sátán végignézett Jézuson és amikor megszólalt, a hangja hidegen csengett:
- A véredet, a könnyeidet és az életedet!
Jézus így szólt:
- Megegyeztünk! - és kifizette az árat..."
Ekkor a plébános úr fogta a madárkalitkát,és amit még nem tett soha,
a szentmise kellős közepén kiment a templomból a sekrestyébe.
Mi pedig ott ültünk némán hosszú perceken át.
(Készítgette:Kiss Ulrich)
-
-
Az alábbi verssel szeretnék mindenkinek ÁLDOTT ÜNNEPEKET kívánni!
Ady Endre:
Karácsony
1.
Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.A templomba
Hosszú sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves, kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.2.
Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Oda haza.
De jó volna tiszta szívből
– Úgy mint régen –
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.De jó volna mindent, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.3.
Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna
Óh de nagy boldogság
Szállna a világra.
Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.
Golgotha nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget,
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni…
Karácsonyi rege,
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra…
Üdvözöljük az
Erdélyi magyarok a világban közösségében!
© 2024 Created by erdelyimagyarok.com.
Működteti:
