(Gergely Zoltán szobrászművész munkája)

Varjúvári legenda (Móricz Zsigmond)

Gyönyörű volt az egész táj. Fenyvesek is, lombos fák is, hegy is, völgy is, csingilingi, apró manók bújtak elő az ezüstbarlangokból, táltos fiú fújta a hegyi kürtöt a gyé­mánterdőben, és nagy, fekete, palástos varjak szálldosá­nak a csekély hegyoldal felett, ahol Kós hevesen magya­rázta:

– Most ültettem egy erdőnyi almafát, pónyik alma, ez lesz a jövőm, ez biztosítja a függetlenségemet. Meglássá­tok, csinálom, mit akarok, ki sem parancsol dolgaim­ban, öt év múlva innen vagonnal megy az alma Pestre.

És az a tiszta levegő, az ember tüdeje órák alatt ki­köpte az összes pesti kormot, és gyermekekké fiatalod­tunk. Jaj, de jól éreztem magamat, éppen olyan szép tél volt, mint otthon a Nyírségben kisgyerek koromban, ott láttam ezt a temérdek zúzt, és éreztem ezt a tüdőkotró, kefélő hideget. Már dolgozott bennem, hogy alig várom, hogy az íróasztalommal még egyszer találkozzam: a telet megírom.

Délután, mingyár ebéd után, mert februárban hamar alkonyodik, indultunk a bálba.

Zrumi nem helyeselte, hogy nem hoztam magammal legalább szmokingot, ő frakkot hozott, csak nem enged­ték felvenni neki. Zrumi városi fiú volt, az elegancia mestere, a vonatban is egész éjjel arról tartott előadást, milyen alkalomra hogy kell öltözni. Szóval mentünk a bálba. Sztánán, lent a faluban nagy bál volt. A környék minden urasága be volt invitálva.

Az út felséges volt. Hó borította a dimbes-dombos fennsík jellegű tájat. Egészen úgy éreztem magam, mintha az ázsiai sztyeppen járnánk, a sok ezer éves ősi honban. Végtelennek tűnt fel ez a meddő világ, ahol az erdős részektől megválva, élettelen és végtelen pusztaság lehelete kavargott jégszilánkos suhogással.

Aztán egy remek éjszaka. Vidéki alakok, vidám és groteszk figurák, cigány és úr, úr és cigány. Bor és nóta és sok beszéd. Egyéni fejek, személyes haj- és szakállvi­seletek és olyan páratlan magyar dialektus, mintha az erdélyi fejedelmek korában volnánk.

Sírva vigadás, politika, adoma, politika, gazdasági hevületek és politika és duhajság és politika és bor és bor és politika és politika...

S megjött a Dufla. Dufla Balázs vastag volt, mint egy cigány, és bugyborékolt belőle a humor. Nem is tudom már, hogy ki volt, egy meséből való fantasztikus jelenség volt akkor: ezt megírom..

És reggel felé a külső hodályokból előtörtek a széke­lyek, és a falu legényei csűrdöngölőt jártak... Mintha ősemberek verték volna a földet csizmás patákkal... Szép szál vékony legények... ma mind öreg legény, aki ott nem maradt... Soha ilyen pezsgő kedvet, s mi­kor pezsgőt kaptak, soha ilyen gyermeki örömet. Ezt megírom…

Másnap átszánkóztunk Bánffyhunyadra. A megtiport hóban, vasárnap reggel a kis város, feleolyan házakkal, mint a galambdúc, olyan templommal, mint a mesebeli kacsalábon forgó vár, olyan piros felkapott csíkokkal a szoknyákon a karcsú magas asszonyokon, mint az Apafi Mihály uram udvari dámái... Ezt megírom...

http://www.szentimrei.ro/index.php?option=com_content&task=view&id=40&Itemid=79