Ez az ülőalkalmatosság atyánkfia gyermekkorában még szinte minden magyar falut jellemzett. Rendszerint a kapu, pontosabban a kisajtó mellett helyezték el. Lehetet egyfajta lócaszerűség (általában két földbevert cölöpre szerelve), vagy kényelmesebb, támlával ellátott pad. Ez utóbbi Székelyföldön gyakran fedelet is kapott, eső ellen védve az alatta üldögélőket - a mívesebbeket szakállszárítónak nevezték.

Pár évtizede szinte mindenütt még a kispad volt a házbéliek meg a szomszédok,…

Húsvétvasárnap, templomba menet. Szeretek ilyenkor - kis kerülőt téve - mellékutcákon eljutni a Nagytemplomba, gyalogosan, testben s lélekben is készülve az úrvacsorára.

Egyszer csak szinte gyökeret ver a lábam! Előttem, a kövezeten egy frissen felszeletelt félkilónyi kenyér hever szétszóródva, szinte hiánytalanul. A gazdája össze sem szedte, s dühében, jól láthatóan még belé is rúgott. Néhány szelet, métereket repülve az úttesten, autók kereke alatt landolt, s most széttrancsírozva…

Erre az üdvözlésre emberemlékezet óta „fogadj’ Isten!” a válasz. Jól megtanultam mindezt már kisgyermekkoromban, Szatmárban. De korán felfigyeltem a szinte színtiszta református környezetben velünk élő katolikus testvérek érdekes köszöntésváltására is: a „dicsértessék a Jézus Krisztus!”-ra mindig a „mindörökké” válaszolt. Tetszett az is, mikor véletlenül asztal mellett találva rokonaimat, ismerőseimet, „jó étvágyat!”-kívánásomra „részed legyen benne!” - invitálással ültettek maguk mellé.…