Erdőben jártam, s jött az őszi táj,

sárgult levelekkel jajgattak fák,

megfogtak, s mormoltam értük imát.

Ma jött velem szemben végleg az ősz,

kérlelhetetlen arcán bíbor, s bősz,

szívemben sajgó érzés öldökölt.

Vajon ha elmúlik mind, itt mi marad?

A tél hava mit talál, s mit takar,

kedvem szökik, keservesen fagy.

Elmúlt virágnak gyöngykoszorúja

világnak békéje, hitnek háza,

épül torz elméknek gyarló vára.

Eltelt egy év, eltelt…

Uram, ha kérhetném:

reményt adj könnyekért,

s nekem síró szemet,

fájdalmas szerelmet.



Vagyok az ősz benned,

szépséges, bársonyos,

s élő lélek vagyok,

lelkedben hallgatok.



Ősz vonul már bennem,

irgalmas életem,

s múlnak el dalaim

némulnak szavaim.



Könnyekkel meghajlok,

győzz az akaratod,

s nekem őszi levél,

a csend, és a szél.



Hálát adok neked,

teremtő Istenem

s áldani is foglak,

míg…

Elmélázom, az életem fele

harc és küzdelem ellenségeimmel,

míg másik fele harc a lelkemmel,

hittel vitázva, vele szenvedve.

Állok itt magamban elkeseredve.



Ami körülvesz, maga a színpad,

játék, hazugság, színészi falak,

az élet, a természetakarat,

minden lebeg, gyarló szándék alatt.

Ember nem áll ellen, vesznek szavak,

győzz a színész, becsület nem marad.



Tépelődöm, s ha legördül a függöny,

eljön e a béke, s a csend vele,

lesz…

Szeretnék elmenni innen messze,
s bolyongani a nagy semmibe,
felkérni a napot, hogy kísérjen,
a holdnővért hogy szeressen.

Lehet egyszer majd hazatalálnék,
tölgyek alatt én lepihennék,
lassan álomba is szenderednék,
s mi volt múlt, mindent elfelednék.
27.09.2012

Előszó:

Tegnap a Román szenátus elutasította a Székelyföldi autonómiáról szóló törvénytervezetet. Az RMDSZ öt szenátora szavazott mellette, ketten tartózkodtak, míg 54-en a szenátus tagjai közül ellene szavazta



Ne álmokban, de földön éljetek,

földön van remény, hit és szeretet.

Legyen bármely nehéz is az élet,

de küzdeni érte csak itt lehet,

s vezessen téged mindig tisztesség,

jutalma legyen szerethetőség.

S ha csüggedsz, s legyőz az erőtlenség

ne…

Ó mily szép volt a szemed nekem

lenyugvó nap vetületében,

elmúló fények tükröződtek,

csillagok gyúltak ki szívemben.



Kora ősz osont a fák alatt,

koszálló vadszelek fújtattak,

avar kupacában turkáltak,

takart minket bíborvarázslat.



Az útra ráborult az este,

vakított a sötétség benne,

kezed az én kezem kereste,

matrózcsomóként ragadt össze.



Szerelem lopózkodott bennem,  

bátorította holdnak fénye,

segítette az erdő…

Zúg a szél a víz fölött

zúg erdő, mező között,

tépi honunknak nyugalmát

természet legszebb arcát.

Neszek ébrednek, s mennek,

messze elveszejtetnek,

komor szívvel, s lélekkel,

s az őszülő létünknek.



A hegyek állnak, s várnak,

igazsággal a mának,

szemükkel messze látnak,

arcukkal, s mint világnak.

Kő, s mozdulatlanság,

erő, büszke bátorság,

e kövekben él tovább

arcunk, s a mi hazánk



Hegyperemén paloták,

jelzik…

Immár nálunk az ősz uralkodhat,

gesztenyék, diók földön koppannak,

hűvös szelek lombokat szaggatnak,

falevelek repülnek, lehullnak.



Úgy járok a hűvös szürkületben,

mint árva madár a rengetegben,

kinek szívét félelem öleli,

darvakkal szállna, szeretne menni.



Áll valaki ott a hegyek alján,

az eget kémleli, int is talán,

mint ha tőlem búcsúzni készülne,

szeméből csordul fájdalomkönnye.



A szél is mintha ővele sírna,

messze…

Egy fa a hegytetőn

áll büszkén, feltörőn

ágait kitárja.

Ellenáll fagyásnak

tomboló viharnak

századok óta vár.

Essen bár jégeső

hóviharral befedő

de a fenyőfa, áll.

Sok éve van annak

árvája magánynak

neki vagyok társa.

Nem ültette senki

Úr ki megteremti

s, az ő keze védi.

Ő szeretetének

felkiáltójelnek

s nekem a székelynek.

Istenem…

Mikor a nyárnak fátyolos világa

sárga kabátot öltve elillant,

álmatag, hamvas szirmait kinyitja

a fázós ajkú őszi alkonyat.



A délibábos hortobágyi rónák

nyáladzó pók fátylaiba fogant.

Szökött álmainkat elorozzák

a semmibe némán vesző szavak.



Midőn e lázas időmúlásában

az alkonyat ontja szét a csókokat,

a lenyugvó nap fénye elalél.



Ki ez őszi varázst még nem csodálta,

kinek nem volt szép délibábos álma,

annak sivár…

Elorozzák létünk elemeit,

s a hitemet.

Nincs benne szó, csak haldokoló ősz,

s vak sápadtság.

Fák lehullt levele lett ágyasa,

s avar alom,

lábam sem járja hamvadás útját,

s halkul zajom.

A gólya sem kerepel a póznán,

már messze jár.

Terjeszkedik el halálos csendben,

mi rendeltet.

Fáradt a táj, hullajtja könnyeit

megy pihenni.

Riadt emberszemekben félelem,

kő réveteg,

szövi fájdalmát a múló nyárnak,

ökörnyállal.

Búcsúzik…

Őrizném a fészket sasként a hegyekben,

lennék pásztora éjnek, fent, fellegekben

napnak árnyéka is lennék, szeretetben.



Keresem létemben születésem titkát,

múló életemnek zegzugos fájdalmát,

keresem a választ, az igazak szavát.



Varázsigéket mormolok magányomban,

kékre festem az eget rút napjainkban,

tüzeket gyújtok rabságunk poklaiban.



Szembenézek az álmatag alkonyattal,

a hazug arcú vágyódó csillagokkal,

a rossz-arcú kínnal,…

Az emberek ártatlan arccal hazudnak,

s visznek az erdőbe bele.

Csodaszámban találmányokat gyártanak,

s a szép természet pusztul el kezeik alatt.

Kinevetnek, és kigúnyolnak,

minket, földünket, s kik embereket védik.

Falakat emelnek, nagy vermeket ásnak,

s csak lassan minket mind beletaszigálnak.

Városok nőnek, terek, hidak, és utcák,

erdők tűnnek el, okultan, de kiirtják,

vizek múlnak, emberszennyel elpusztulnak,

s rám, kinek ez fáj, most megvetőn…

Szempilládon könnycsepp,

ragyogva én vagyok.

Csillagfénnyel benne,

örömmel ragyogok.

Rád vigyázok éjben,

fénylő napsütésben.

A csók is én vagyok,

soha el nem múlok.

Álmodban én vagyok,

az őrző angyalod.

Ölelni is vagyok,

szívedben dobbanok.

Az életed vagyok,

bírom minden titkod.

Tolvajkulcs is vagyok,

benned mindent nyitok.

Pacsirta is vagyok,

csak Neked dalolok.

A nap is én vagyok,

melengetni tudok.

Kertben…

Tompuló fénnyel, gyengülve szalad,

felhők sem takarják, de hűl a lelke,

levelek rezdültek, s a fák fáznak.



Támadt szél fentről, a hegyek felől,

ágak hajlanak,  törnek, reccsennek,

virágok múlnak, sírnak temetők.



A madarak csendben elnémulnak,

zenéjük egyre távolabb, halkabb,

gyászolni készül a szelíd , s a vad.



A nyár, sóhajt a cinege madár,

megsemmisülni készül a csendben,

madárkórus, tücsökzene nyomán.



A nap fent az…

Jegenyefa hányszor kértelek szépen,

hogy ne törj oly kevélyen fel az égre,

mert te is csak egy fa vagy, szál, s törékeny

s jő a szél neked is hajlonganod kell.

Büszke derekad bírja majd a nyomást?

Vagy úgy roppansz el, mint az égő parázs,

s mi szép volt a magasban, alázuhan,

s kik lent voltak, mondják imádságukat.

15.09 2012

Egyszer csak lehull majd minden levél,

mely hordta a nyár szerelmes képét,

s mi állunk tétlen, sápadt réveteg.



Majd a hegyet hólepel takarja,

elmúlásé lesz a fák szép avarja,

csak a pataknak dübörög hangja.



Tél fagyosan lopja majd időnket,

álmaink, szerelmünk benne veszhet,

enyhülést a fagy, nekünk nem enged.



Vesznek sorjában szép reményeink,

a nyár, s benne építő hiteink ,

s boldogságunkat  madarak viszik.



Enyhülést a…

Ha elfárad lábam, s kérni fogok tőletek,

ha összetörve, megalázva visszatérek,

Ti ott messze fent a hegyekben, megismertek?



Ha lázadozásaim kudarcba fulladnak,

ha méltatlanul a semmibe vesznek szavak,

lesz még ott, ki nekem igazán barát marad?



Ha lelkem vérzik, benne gyűlt sebek duzzadnak,

ha hitem-vesztem, s benne bűnöm lesz hatalmas,

Vajon templomaink otthon még befogadnak?



Ha véres küzdelmekben én vesztesként végzek,

ha mi volt szép…

Mind elmentek a madarak, a gólyák,

a fecskék, a varjak, s az ősz mi maradt.

Álmaink repülnek el, messze tovább,

magányos lelkünk kiált, s múlnak szavak.

Csapongó vágyaink mind szélnek mentek,

s ment vele a nyár, szerelem, s a virág.

Elmentél te is, ki éltél lelkemben,

hagytál itt lombhullást, fájó bénulást.

Szél járja a völgyet, sírnak a hegyek,

csak a halál, mi jár most köztetek.

E gyászban félve, s megrendülve állok,

szívem úgy gyötör, s…

Mikor a sárgulás homálya

elhatalmasodik bokron, fán

hívlak kedves  az elmúlásba

napos ősznek suta alkonyán.



Van hol sírnak fák múlt avarján

s a szél kavar, sikít, nevet

virágok meggyötört mosollyal

könnye vesztve búcsút intenek.



A nyári képek elmosódnak

harmatot szárítja fel a nap

emlékeink görcsbe tobzódnak

vérrel vesztik el álmainkat.



Hol van délibáb, vagy kék égbolt

szerelmek, vágyak, mi úgy izzott

higgyük…