A virágok szép pompájában vár most

a sírhalom, s mennyi dísz, s derű

krizantém fehér őszi virágtenger,

együtt ring a bősz őszi szelekkel.



Sírok megannyi fapadjai

integetnek, szólnak suttogva, ülj le,

sírhalom előtte, gaz már belepte,

békés , nem hivalkodó a keresztje

rajta áll, meghalt, és a Don elnyelte.



Odébb egy másik mintha intene,

a hervadt őszi csendes sírkertbe,

hős, a hazáért meghalt tizenhétbe,

s a név már nem is látszik…

(lovak)

Lovak közé dobom a gyeplőt. Magasan,

 egy pontra állok. Kacsintok az

égre. A vászon előtt megáll az élet.

Mindent elfelejtek. Félszeg kacagással

felcserélem utam.



(gyöngy)

Csomagjaimban gyöngyöt szállítok

asszonyomnak Megtérül az a maga

idejében. Frigyben könnyűnek tűnik az

áldás.



(szivárványsík)

Szivárványsíkba helyezem a

magasságot. A nagy kékségben

csöppnyi fanyar zöld.…

Keresztek: rajta kopott embernevek,

alattuk sorsok múlásra talált,

bennük a történelem, s nemzethalál,

gyermekek, apák , gyászoló anyák.



A kereszt, mi még megmaradt belőlük,

az élet, a tűz, mely lelkesítette,

hitre, szeretetre, a hős nemzetre,

most porlik lent mélyen hideg-földbe.



Házak, otthonok, szerelmetes tájak,

néptelenedve semmibe néznek,

tőlük már többé, ám semmit nem kérnek,

sötétség birodalmába tértek.



Nem sírnak…

Októberi hó alatt

a csend lett hallgatag,

s a varjak serege

az eget befedte.

Megdermedt virágok

néma jaj-ja harsog,

s vesznek el dallamok

őszülő szólamok.

Egyedül borzongok

némán meghajolok,

győzött akaratod

sebet ejt a karmod.

Árva lett a világ

leplezi már arcát,  

könnyei megfagytak

szerelmes szavaknak.

Lelkem ordít, jajgat

elnémulnak ajkak,

hegyeknek peremén

kősziklák megfagynak.

Kövek, rögök,…

Üzenem haza, a szülőföldemnek,

üzenem, a fenséges hegyeimnek,

üzenem, a ház mellett álló tölgynek,

a gabona mezőknek, a völgyeknek,

fenyveseknek, a forrásoknak, s víznek,

az erdélyi Székely, hős Nemzetemnek,

míg élek, mindig titeket szeretlek,

Istenem, szabadságot adj népemnek.



Szeretlek Titeket, tiszta szívemből,

nem volt ily szép, semmi más életemből,

a béke, a csend, a jó szó köztetek,

a szeretet, mit ad a Ti lelketek,

a világ…

Hálát mondok Neked én Jóistenem:

hogy segítettél őrizni hitem,

hogy bírom a fájdalom bánatát,

s nemzetem szeretetét, a hazát.



Hogy adtál nekem szívet érezni:

nemzetségem könnyét szárítgatni,

értük alázattal imádkozni,

velük szeretni, örömben élni.



Köszönöm, hogy újra visszahoztál:

magyar hazában kalauzoltál,

hogy nem hagytál idegenben veszni,

s bírtam földedben szerelmesedni.



Köszönök neked itt minden napot:

Mit…

(összkép)

Az összkép tételei és kételyei: az örök

pillanatok. Ki tudná megmondani,

megjelölni a palettán maradt színekben

rejtőzködő érzéseket és gondolatokat?

Talán örökre ott maradnak beszáradva,

megkövesednek. Képtelen gondolatokkal

teletűzdelt kétarcú világ elöl elrejtőzöm

a mélybe, s mindaddig ott maradok, míg

az idő végtelenségében elmosódnak a

gyarló, embertelen cselekedetek, és

felmázolódnak a feledés…

Eljött az idő, s búcsúzunk,

lelkünk múlni, az őszbe készül már.



Remegek csendben árvulva,

s szívemből messze szökik el a nyár,

éveimnek véges napszerelme,

ködös nagy esőfellegekre vár.



Érzem múlását álmomnak,

virágok szirma hullik semmibe,

s mit szenthit őrzött mélyen lelkemben,

őszi szél mesze szalad már vele.



Állok teremtésnek végén,

s visszatekintve szerelmes lennék,

szépséges asszonyok éjtitkába,

boldogságom…

Könnyű kiverni a lírát az emberi agyból.  Csak a születettek és a mosolygósak, utóbbiak  közül is egy vagy kettő sem marad igazi költő.

A tanító úr unokája valahogy eltévesztette ezt a két direkciót, a gyerek semmi jelét nem mutatta a lelés adományának, másfelől pedig a rendesnél gyakrabban bizonyult indokolatlanul jókedvűnek.

A derék pedagógus ezeket egyáltalán nem vette észre, különösen nem észbe.

Folyton nevelni akarta a szerencsétlen…

Szeretnék lenni újra kicsi gyermek

kit nem üldöznek ádáz-rút nagy félelmek

s megbújhat édesanyja ölibe.



Felsejlik bennem az egykori csermely

megannyi vággyal megélt tiszta széplélek

a remény, a boldogságnak vágya.



Azt a régen múlt időt vágyom vissza

mikor az  álmok festették a világot

Istennek, s arcomra boldogságot.



Mikor még hittem, egyszer csak vége lesz

az üldöztetésnek, s élhetünk hitünkkel

szabad hazánkban a…

Nem sok tája van ma a vén Európának, ahol egy honfiú - legyen az angol, orosz, spanyol, francia vagy német - ha megáll s körülnéz, elmondhatja: Őseim, a velem egy nyelvet beszélők már ezeregyszáz esztendővel ezelőtt is e földet birtokolták, itt éltek s itt is haltak meg, ahol én most állok! Ritka kivétel ez alól a Kárpát-haza jó néhány területe! Közülük egy, mégpedig…

(lépcsők)

Emelkednek a lépcsők, egyre fennebb,

egyre magasabbra. A végtelen felé. A

lépcsők formáit szemlélem. Nosztalgikus

vonalát az égig vezetem, ahol fogadják

szándékom a lélekvándorok. Sokasodnak

a lépcsők. Festem a Lépcsőket. A vászon

nem engedelmeskedik. Dacolok a formával,

míg egyszer csak a ritmus visszatér, alakul

a kép. A legfelső fokon feszül a húr, lágyan,

szelíden csendülnek a dallamok, magasak

és…

Boldogságos évek vágya,

remegő, múltjába vesző

bősz, fészkelődik be emberbe

csendesen, közelgő őszi estén.



Lelkünk száll, tova a világba

ködbe veszendő őszi tájban,

szállna fel hegyeknek ormába

Isteneknek szép országába.



Tölgyek ágain sütkérezne,

fürödne őszi nap hevébe,

de felhők érkeznek fölébe

s dermedten hull ősznek ölébe.



Bűnös a szó, hazug az élet

embernek, dermednek az álmok,

s menetelnek bele…

A baráti  kapcsolatokról.

Nemrégiben  hallotam  egy  történetet,  amely  mély benyomást hagyott  bennem. Nem  tudom,  hogy  igaz  volt  e,  vagy  sem,de  azért szeretném  Magyar  honfitársaimmal  megosztani. Ha  valaki  magára  talál  benne, az  csak  a  véletlen  müve  lehet.

A  történet  úgy  kezdõdött, hogy  egy  magyarországi  és  egy  külhoni  ember  megismerkedtek  az  interneten  keresztül.  Rövíd  idõ  múlva  egész  jó  barátságba  kerültek  egymással,…

Harcosok halála
Dübörög most újra
Emlékezés nyomában.

Húsukból riadt emlék
Vonul fel Pestnek utcáin
Szívet, lelket melengetnek.

Ad reményt mártírhalál
Nekünk forradalmi hősök
S örökség mi maradt örök.

Ma zeng újra az utca
Százezrek vonulnak rajta,
S én büszke vagyok rájuk

Kitűnik származásom
Forradalmi székely voltom
Szerelmem- Istenem, s hazám.
23.10 2012

Akkoriban apám az egyetemen tanított, anyám meg irodalmat a város jó nevű középiskolájában. Ha lehet egy nagyszájú, büdös lábú kölköt feltétel nélkül szeretni, ők azt tették. A nővéremet korán elvesztették, csak egy banális tüdőgyulladásnak indult, de a háborúban ez a halálhoz épp elég volt, meg ahhoz is, hogy őrült imádattal csüggjenek a megmaradt egyetlenen. A fiún. Aki akkoriban élte kamaszkora legteljesebb, legszebb nyarát, a cimborákkal.

Gondolkodtak már azon, mi teszi a…

(felejthetetlen arcok)

Nem látom a felejthetetlen arcokat, elmentek.

Szigorú gondban nézek utánuk, ha rám

tör a magány, a sok sötét, a kevés fény,a

történelem lapjainak balladás világa, a tragikus

évek áldozatai, a Kőműves Kelemen-i életítélet.

Vászonra viszem a felejthetetlen arcokat,

csontcsigaházam búvópatakjait, és védőfalat

húzok a hazugság ellen. Felségvizeim nem

adom fel, bár hív a messzeség, itthon maradok,

és összegyűjtöm,…

A diktatúra zsarnok hatalma,

legyen barna, vagy éppen a  vörös,

embertelen gyilkos annak arca,

s hol működik, vér csorog a kövön.

A diktatúra embert gyalázó,

nem ismer Istent, könyörületet,

ember nem lehet ily megalkuvó,

viselni embertelenségeket.

Diktatúrában aljas az ember,

leveti emberi méltóságát,

porban, mocsokban szív nélkül élhet,

ki erőszakkal védi hatalmát.

Az ember nem süllyed ilyen mélyre,

csak is az istentelenek képe,…

Hiszem hitet, reménységet írok,

s versekbe mélyen rejtve maradok.

Huszonegyedik században vagyok,

s életért, istenért, kiáltok.



Gyakran érzem, semmibe szólalok,

hogy világtalan úton haladok.

Ha kell a nap, én a nyugtát látom,

s ha nyugszik, ti Istent gyalázzátok.



A szó elszállt, s nem maradt hitele,

tapos az ember, lélek medrébe.

Mi szent volt s való, mélyen elveszett,

megtérni szégyenélő embernek.



A ember lépked poklok…

Gyakran gondolok rád őszi estéken

lombhulló fák alatt néma magányban:

könny szökik szememből, s az időből

emelt hallgatás falai dőlnek.

Levelek landolnak színek színére,

s ölelik egymást át örök életre:

csak én vagyok árva a csendbe,

mind mennydörgés után, állati csend.

Emléked feltör, mint kitörő vulkán

tarol, mindent visz remegő lelkemben:

s a szerelem repít fellegekben,

majd leejt rőt halotti lepelben.

Nem bírom én elfedni…