Lehet elhagytak engem az istenek,

megyek szembe  időtlen pusztulással,

kiáltok s hangom most nem hallja meg senki,

csak a szél süvít veszett nyargalással.



Így indulok a borzadály világnak,

lépteim pokolban csitulnak, múlnak,

nincs semmim se, árnyékom is elhagy,

fáradt vagyok, besarazták arcomat.



Nem értem én hogy ti mit is beszéltek,

nem értem szavatok, sem a nyelvetek,

hazátlan lett köztetek az én szavam,

istenem s hitem, mind alattatok…

A marossárpataki Vajda János, akit a faluban mindenki Petrics bácsiként ismer, egy rendkívül sokoldalú, értékes, jó humorral megáldott, kiváló szakember. A nyolcvanadik életévét taposó János bácsi, bár évtizedeken át asztalosként kereste kenyerét, nagyon sok szakmához ért. Gyermekkorában számos megpróbáltatás érte: szülei elhagyták, árvaházban, majd mostohaszülőknél nevelkedett. Később, szorgalmának és tehetségének köszönhetően sikerült megkapaszkodnia az élet lejtőjén.…

Szellemi kaland

A természet műtermében felejtem a

rácsok közé szorult ó-kacatokat,

újakkal frissítem kellékeimet,

hitelben vásárolok,

arannyal fizetek,

simogatom a

vízmosta

partokat.

 Lássátok be végre

mi mindent mindig újra kezdünk.

Este ha lefekszünk

reggel új erővel felkelünk.

Ha ármányok győznek

mi elvérzünk, s újra születünk.

Gyilkolják hitünket

s mi tűrjük, s keresztre feszülünk.

Oly sokszor gyaláztak

de álltuk, s védtük magyar hazánk.

Nem lehet ez másképp

s nap fel kell, és este továbblép.

Tél után jő tavasz

s kikelet hozza új-napokat.

Nyár lehet…

Magyar Világ Gyermekrajz Múzeum

„2003. július elsején végre Budapesten, a Magyarok Házában is megnyithattam egy ilyen kiállítást, a Világ Magyar Gyermekrajzainak Múzeumát” – nyilatkozott lapunknak Kasza Imre. – Az avatóünnepélyre szeptember 3-án került sor. Jelenleg négy kép látható itt, az elsõ kettõt egy bajai nyári alkotótábor résztvevõi alkották, majd ezen…

Istenem, ha egyszer visszatérek,

s kérlek alázattal majd titeket

visszafogadtok? Lesz, még ki szeret?



Mert most lelkemben félelem tombol,

az emberbe vett hit, veszik, romból,

emberek kérnek, s a hit leomol.



Küzdök, vívok, reményért harcolok,

s csattog felettem akaróitok,

s ettől szeretni én bátrabb vagyok,

hazámfiai ti irántatok,

bármennyire is most átkozódtok.



Nem lehet, hogy egy nemzet essen el,

áldemokráciák vad tüzében,…

Az emlékek maguk is változnak, saját képünkre és hasonlóságunkra gyúrjuk át őket, nincs két pillanat, amikor ugyanaz ugyanúgy történt volna.

A XX. század hatvanas évei közepén-végén hegyesedtek ki szarvai, már megkövetelte dicsőségét a diktátor, neve helyett azonban ha lehetett, inkább hazát hazudtunk. A hazát minden valamirevaló diktátor sajátjának vallja, úgyhogy amikor Patrium carmen címmel "hazafias" dalokat zengtünk, a haza kéretlen ikertestvéreként magasodott föl a Párt, kettejük…

A szeretet embernek legszebb szó,

lelkében, hitében parancsoló.

Nélküle az ember semmit sem ér,

magányos, tévedt, remeteként él.



Szeretni kell valakit, úgy mindig,

mint, hőn szerettük forrásból inni,

vagy, mint látni a virágot nyílni,

erdőknek aljából égre nézni.



Szeretni kell az esendő embert,

a bűnöst, a hitben megtévedtet,  

hisz e tiszta érzés mi vezethet,

eltévelygett útról megtéríthet.



A szeretettel, semmi fel nem…

Erdőbe vágyok,

hol a fák, szelíd,

öreg óriások

reszketeg ágkarjukkal

magukhoz ölelnek,

fejem mohapárnára

simítva szendergek,

mosott kék az ég,

csend van,csak

a levelek peregnek.

Sosem-volt suttogások

 kelnek, kék tollú

madár felelget

egy rőt szoknyájú

bokrocska ágain,

s míg eres kezével

hátraint a nap,

hajának aranya

 fennakadt egy

üres…

                                                   Koldusköltemény

                                                  Nyílt sebben

                                                 vérzik bennem

                                                 röpke létem-

                                                 külön kiadás

                                                 sarkított…

Nemzetednek töretlenül

Maradj meg te magyar,

S föld mely hazád, és szült téged

Nélküled mind kihal.



Nyitva a világ kapui

Mehetsz, most merre látsz.

Sem ember, sem a Jóisten

Nem ró meg érte már.



Hun-föld is elveszik lassan

Mely ősi földed volt,

S bárhogy Isten rendelkezett

Veszik el hősi múlt.



Hol vannak a bátor-hősök

Nemzet katonái,

Kik őrizték szabadságát

Hazánknak dicsfényit.



Szó, mely az…

                                                        Hermon harmatja

                                                       Fürtökben csüng

                                                       a nap felettünk

                                                       plusz harminckettőn

                                                       tetéz a…

A világháló piranhái

”Sok haza-puffogatás, ok semmi, de szörnyü magyarság, / Bundás indulatok: oh be tatári müv ez!” (Kisfaludy Károly: Tatárok Magyarországban, 1826)

Ellepték a netsajtó alagsorát a bundás indulatok. Nemrég az egyik ismerősöm csúnya vitába gabalyodott. Olvasva a különböző portálok vadul vagdalkozó, megátalkodottan acsarkodó „hozzászólóinak” néha egészen alpári futamait, rávitte a bűne, hogy odaszóljon:

„Hé, emberek, ezt azért mégse. Nem vagyunk…

Jártál e te SZENT ANNA tó partján?

Néztél e le, titoknak mélyére?

Mit rejt lent a tó neked, székelynek?

ha az sötét, s láthatatlanná vált?



Egy nép sorsa nyugszik tó aljában,

mint csillag égnek magasságában,

aranyhalak őrzik a múlt arcát,

felszínén úszva hattyúk dala szállt.



Tizenkét leány szép legendája,

Isten szentséges igazsága.

Az irigység tanúsága képen,

történetét őrzi tó ott régen.



Szemek fürkészik víznek…

  Félálomban nyújtotta ki a kezét, s nyomta le a régi vekker rozsdás gombját. "Mint egy repedt fazék, olyan a hangja"- gondolta, s Isten tudja miért, mosolyra rándult a gondolattól az ajka. Most is, mint minden reggel, beletelt pár másodpercbe, míg felfogta, hogy nem tud kipattani az ágyból, úgy mint régen. Ép jobb kezével megtapogatta a csonkot. A bal keze helyén éktelenkedő végződésre tévedtek az ujjai. Rücskös volt a bőre ott ahol összevarrták. De már nem…

Láttál már keringőt járó falevelet?

       Szinte észrevétlenül,

             vált el az ágtól.

A levegővel vagy egy láthatatlan társsal,

          forogva táncol,

         s közben lehull,

    csupaszon hagyva a fát.

Mily szép így, csupaszon a fa,

nincs benne semmi kivetnivaló.

Igaz szemérmesen, alig várja már,

hogy betakarja őt a puha hó.

De addig is erős, szél rázza meg ágait,

mintha kíváncsi lenne, milyen is…

Ma hálát mondok én Istenem:

hogy hitet, s szerelmet adtál nekem,

s mint látható fájdalmat, s bánatot,

s szemet, s mi bánattól ejt könnyeket.



Engedted, hogy a természettel legyek:

tavasz idusán kiteljesedjek,

május rózsáiban elaléljak,

s búzavirágok közt tündököljek.



Boldogság volt a nyarakkal élni,

nap melegét szívemen érezni,

sárga-búza kalászában érni,

s kenyérrel életeket menteni.



Azt sem bánom, hogy ősz lett…

Egy hársfa alatt, kopott padon,

ült roggyantan magában az ősz,

gondolatai kalandoztak valahol.

Nem értette, hogy történhet meg,

hogy a nyár szembe szegült vele,

makacsul őrizte virágait,

küldte őellene álmait.

Járt, kelt, s útján virágok nyíltak,

színvilágukkal kápráztattak,

nem engedtek őszülő vágynak,

nyárasszonyával csókolóztak.

Itt táncolt előtte gyönyörrel

csábítva…

Csak egy múló árnyék vagyok e világban,

ki a fénytől hol kisebb, s nagyobb múlásban.

Nem vagyok több mint fűszál alföldi réten,

s mint magányos fenyő hegynek tetejében.

Ha gondolatokat, szavakkal is szóltam,

elszállt, semmivé lett, lélektudatokban.

Küzdöttem, verekedtem, mindig hittem,

hogy nem hiába való múló létem.

Hittem, hogy tartozom egy nemzetemhez,

lelkemnek oly szerelmes véreimhez.

De ahogy lassan őszbe borul fejem,

sorsunknak…