A virágok szép pompájában vár most

a sírhalom, s mennyi dísz, s derű

krizantém fehér őszi virágtenger,

együtt ring a bősz őszi szelekkel.



Sírok megannyi fapadjai

integetnek, szólnak suttogva, ülj le,

sírhalom előtte, gaz már belepte,

békés , nem hivalkodó a keresztje

rajta áll, meghalt, és a Don elnyelte.



Odébb egy másik mintha intene,

a hervadt őszi csendes sírkertbe,

hős, a hazáért meghalt tizenhétbe,

s a név már nem is látszik…

Keresztek: rajta kopott embernevek,

alattuk sorsok múlásra talált,

bennük a történelem, s nemzethalál,

gyermekek, apák , gyászoló anyák.



A kereszt, mi még megmaradt belőlük,

az élet, a tűz, mely lelkesítette,

hitre, szeretetre, a hős nemzetre,

most porlik lent mélyen hideg-földbe.



Házak, otthonok, szerelmetes tájak,

néptelenedve semmibe néznek,

tőlük már többé, ám semmit nem kérnek,

sötétség birodalmába tértek.



Nem sírnak…

Októberi hó alatt

a csend lett hallgatag,

s a varjak serege

az eget befedte.

Megdermedt virágok

néma jaj-ja harsog,

s vesznek el dallamok

őszülő szólamok.

Egyedül borzongok

némán meghajolok,

győzött akaratod

sebet ejt a karmod.

Árva lett a világ

leplezi már arcát,  

könnyei megfagytak

szerelmes szavaknak.

Lelkem ordít, jajgat

elnémulnak ajkak,

hegyeknek peremén

kősziklák megfagynak.

Kövek, rögök,…

Üzenem haza, a szülőföldemnek,

üzenem, a fenséges hegyeimnek,

üzenem, a ház mellett álló tölgynek,

a gabona mezőknek, a völgyeknek,

fenyveseknek, a forrásoknak, s víznek,

az erdélyi Székely, hős Nemzetemnek,

míg élek, mindig titeket szeretlek,

Istenem, szabadságot adj népemnek.



Szeretlek Titeket, tiszta szívemből,

nem volt ily szép, semmi más életemből,

a béke, a csend, a jó szó köztetek,

a szeretet, mit ad a Ti lelketek,

a világ…

Hálát mondok Neked én Jóistenem:

hogy segítettél őrizni hitem,

hogy bírom a fájdalom bánatát,

s nemzetem szeretetét, a hazát.



Hogy adtál nekem szívet érezni:

nemzetségem könnyét szárítgatni,

értük alázattal imádkozni,

velük szeretni, örömben élni.



Köszönöm, hogy újra visszahoztál:

magyar hazában kalauzoltál,

hogy nem hagytál idegenben veszni,

s bírtam földedben szerelmesedni.



Köszönök neked itt minden napot:

Mit…

Eljött az idő, s búcsúzunk,

lelkünk múlni, az őszbe készül már.



Remegek csendben árvulva,

s szívemből messze szökik el a nyár,

éveimnek véges napszerelme,

ködös nagy esőfellegekre vár.



Érzem múlását álmomnak,

virágok szirma hullik semmibe,

s mit szenthit őrzött mélyen lelkemben,

őszi szél mesze szalad már vele.



Állok teremtésnek végén,

s visszatekintve szerelmes lennék,

szépséges asszonyok éjtitkába,

boldogságom…

Szeretnék lenni újra kicsi gyermek

kit nem üldöznek ádáz-rút nagy félelmek

s megbújhat édesanyja ölibe.



Felsejlik bennem az egykori csermely

megannyi vággyal megélt tiszta széplélek

a remény, a boldogságnak vágya.



Azt a régen múlt időt vágyom vissza

mikor az  álmok festették a világot

Istennek, s arcomra boldogságot.



Mikor még hittem, egyszer csak vége lesz

az üldöztetésnek, s élhetünk hitünkkel

szabad hazánkban a…

Boldogságos évek vágya,

remegő, múltjába vesző

bősz, fészkelődik be emberbe

csendesen, közelgő őszi estén.



Lelkünk száll, tova a világba

ködbe veszendő őszi tájban,

szállna fel hegyeknek ormába

Isteneknek szép országába.



Tölgyek ágain sütkérezne,

fürödne őszi nap hevébe,

de felhők érkeznek fölébe

s dermedten hull ősznek ölébe.



Bűnös a szó, hazug az élet

embernek, dermednek az álmok,

s menetelnek bele…

Harcosok halála
Dübörög most újra
Emlékezés nyomában.

Húsukból riadt emlék
Vonul fel Pestnek utcáin
Szívet, lelket melengetnek.

Ad reményt mártírhalál
Nekünk forradalmi hősök
S örökség mi maradt örök.

Ma zeng újra az utca
Százezrek vonulnak rajta,
S én büszke vagyok rájuk

Kitűnik származásom
Forradalmi székely voltom
Szerelmem- Istenem, s hazám.
23.10 2012

A diktatúra zsarnok hatalma,

legyen barna, vagy éppen a  vörös,

embertelen gyilkos annak arca,

s hol működik, vér csorog a kövön.

A diktatúra embert gyalázó,

nem ismer Istent, könyörületet,

ember nem lehet ily megalkuvó,

viselni embertelenségeket.

Diktatúrában aljas az ember,

leveti emberi méltóságát,

porban, mocsokban szív nélkül élhet,

ki erőszakkal védi hatalmát.

Az ember nem süllyed ilyen mélyre,

csak is az istentelenek képe,…

Hiszem hitet, reménységet írok,

s versekbe mélyen rejtve maradok.

Huszonegyedik században vagyok,

s életért, istenért, kiáltok.



Gyakran érzem, semmibe szólalok,

hogy világtalan úton haladok.

Ha kell a nap, én a nyugtát látom,

s ha nyugszik, ti Istent gyalázzátok.



A szó elszállt, s nem maradt hitele,

tapos az ember, lélek medrébe.

Mi szent volt s való, mélyen elveszett,

megtérni szégyenélő embernek.



A ember lépked poklok…

Gyakran gondolok rád őszi estéken

lombhulló fák alatt néma magányban:

könny szökik szememből, s az időből

emelt hallgatás falai dőlnek.

Levelek landolnak színek színére,

s ölelik egymást át örök életre:

csak én vagyok árva a csendbe,

mind mennydörgés után, állati csend.

Emléked feltör, mint kitörő vulkán

tarol, mindent visz remegő lelkemben:

s a szerelem repít fellegekben,

majd leejt rőt halotti lepelben.

Nem bírom én elfedni…

Lehet ez az ősz

új utat nyit ki végre magyaroknak

Nostradamus-Próféciák szerint:

nemzetünk most magára találhat.

És te kételkedő hol állsz akkor,

ha ezt az utat védeni is kell

élettel, igaz hű magyar szívvel

honátféltő, hazaszeretettel.

Lesz e még elég bátorság benned

hogy ki állj igazadért, hitedért,

s ne higgy a hazug szónak, csalónak,

ki újból ígér neked álmokat.

Ha rászánod magad, s mégis eljössz

várnak soraikba…

Láttam reggel a hajnalt,

s láttam, hogy szép lassan kelt fel a nap.

A madarak csábos dalra fakadtak,

s fény lassan törte át a sötétet:

s Isten keze terelt.



A napmeleg az emberszeretete,

szeretetét adja a gazdagnak,

de adja azt árvának, s koldusnak.

Remeg a lét időtlen időkben:

s ember szenvedésére áldást kér.  



Ma különösen szép volt a hajnal,

indián nyár csókolt fényajakkal.

Képzeletben otthon ébredtem,

s szerelemtől lett…

Élő lelkiismeret,

annak kell itt lennünk,

hazánkat, s nemzetünket,

szolgálja hát életünk.



Ki kezébe tollat kap,

az Istennek tartozik,

s mit leír, az fennmarad,

rajta egy nép osztozik.



Ezért hát ember vigyázz,

a szónak hatalma van,

és ha nemzetért ki állsz,

tud a magyar veled van.



A haza, a múlt, s minden,

belőlünk nő, kifakad,

s mint szírt fent a hegytetőn,

magasban az égre mutat.



Ha nem tudsz másról…

Reggel szerelmes leszek a napba,

este szerelmes leszek a holdba,

s azután lehet a csillagokba,

túl a szerelmen, Erdély-országba.



Semmi sem lehet nekem oly drága,

lábamnak otthon, ha földed járja,

szent ez a föld hitemnek, lelkemnek,

székelyek, s ez így marad, míg élek.



Mentem messze el a mi földünktől,

menekültem távol szegénységtől,

láttam gazdagnak fényét, s pompáját,

lelküknek eldurvult aljasságát.



Láttam hamis igéket…

Napsütötte hazám álma,

igaz-e élő reménye,

mi ad hitet, s lelket emberbe,

magányos ősznek idejébe.



A nemzetálma, hogy várja,

legyen végre szabadsága,

rabláncait törné, szétzúzná,

s érte már életét is adná.



Az ősz lombja fedi arcát

zsarnokoknak bűnét, s vágyát,

foszlik szemükről álarclepel,

látni már a gyilkosnak arcát.



Rosszak a szavak, hazugok,

vezettetek, s elbuktatok,

Új ígéretek most legyőztek,

szabadságot, s…

Lehet egyszer nem lesz más megoldás,

Küküllő-folyó sodrásába dűlök,

s csobogva vinne víz a messzeségbe.



Elszámolni veled bolond élet,

galád módon most majd veled vérzek,

s megkövült szívem lehúz a mélybe.



Sötét a folyóalja, takarja,

sok székely csontja rothad alatta,

nevüket a víz rég elmoshatta.



Egyszer végül én is csak emlék leszek,

korhadt-fa ölében terpeszkedek,

Balázs-falva búcsúzik, s integet.



Sötét álmom lesz…

Nekem a boldogság nem pompa, s pénz,

mint ahogy nem vágyom palotára,

sem tízszobás nyaralóra, hajóra,

bármily csábít az, ki gondtalan él.

Nekem elég a te becses szavad,

mely mindig támasz, s biztosat ígér,

melyet nem kísért gazdagság, hívén

hogy a pompa, s fény az örök, s arat.

Tegnap jártam az erdőben koszán,

s a magányos ház árva udvarán,

csodák-csodája orgona nyílott,

s az én szívem…

Lehet elhagytak engem az istenek,

megyek szembe  időtlen pusztulással,

kiáltok s hangom most nem hallja meg senki,

csak a szél süvít veszett nyargalással.



Így indulok a borzadály világnak,

lépteim pokolban csitulnak, múlnak,

nincs semmim se, árnyékom is elhagy,

fáradt vagyok, besarazták arcomat.



Nem értem én hogy ti mit is beszéltek,

nem értem szavatok, sem a nyelvetek,

hazátlan lett köztetek az én szavam,

istenem s hitem, mind alattatok…