Az a csend, az a zúgás, s mint moraj,

mi lélekvesztőn hiányzik lelkemből,

az visz újra oda messze vissza,

a szívemben élő fenyves erdőkhöz.



S nincs világnak ily gyönyörűsége

mely teveled versenyre kelhetne,

olyan vagy te, mint Isten tenyere,

szerelmes tavaszban megszépülve.



Hegyek, fenyvesek, rétek békéje,

szivárványszínekben koszorúznak,

folyók, tavak, patakok csobognak,

lelkét adják a székely vadonnak.



Csak ott, csak…

Emlékek!

Ilyenkor késő ősz táján mindig el fog a melankólia és eszembe jutnak a gyerekkori emlékek azokról a hetekről napokról amelyeket Cséjén töltöttünk el bátyámmal édesanyám nagynéniénél aki férjével nagyszüleink helyet nagyszüleink voltak.

Biztosan emlékeznek még Csérére a szinte napra pontosan egy éve közzétett írásomból amelyben a Cséjét körülvevő erdők kivágott fáihoz írtam egy mementót.

Ez a mostani írásom nem egy bizonyos történetet mesél el hanem az ott megélt…

Ráduly János, a tekintélyes munkásságú folklorista, néprajz- és rovásírás-kutató, költő és műfordító olyan termékenységről tesz bizonyságot, mint aki legalább száz éve gyűjt és publikál. Ne akadjon hát fenn senki azon, hogy az 1989 előtt nem túl sűrűn publikáló szerző az utóbbi két évtizedben oly hévvel vetette rá magát a könyvírásra és -megjelentetésre, mint szűkebb pátriánk irodalmában szinte senki más. Amikor áprilisban irodalmi körünkben köszönthettük őt Marosvásárhelyen, egyszerre három…

Olyan a temető ma, mint a méhkas

az akácfavirágzásnak idején,

Emberek mennek a holtak kertjébe

gyászukat látványosan kifejezvén.

Kezükben virágok, s hatalmas szatyrok,

benne tárgyak, rivalizáló torzók.

Itt is eljátsszák az eszement versenyt,

ki többet, drágábbat, ki giccsesebbet.

Némely síron kocsideréknyi virág

adva a szeretettnek álszent súlyát.

Gyertyák, némely síron giccsesen több száz

gazdaggal versenyző rivalizálás.

Gyermekkoromban…

Gyermekkori  emlékek

Nem  olyan  régen  fontos  intézni  valóm  volt  Nagyszalontán. Mondanom  sem  kell, nagy  izgalom  vett  rajtam  erõt, viszontlátni  ismét  a  szülõvárosomat. Mert  ugye  “ “Nagyszalonta  hires  város :” ott  születtem  Én, na  meg  Arany   János”.   Félretéve  a  viccet, szeretettel  gondolok  mindíg  szülõvárosomra, mert sok  gyermekkori  emlékek  füzõdnek  hozzá.

 Már  kétéves  voltam, mikor  szüleimmel  áttelepültünk  Magyarországra.…

(galamb)

Ezerkilencszázkilencvenhat február közepén törtét. Téli hideg.

Hó is akad bőven. Semmi kedvem a festéshez. Az ajtó előtt fehér

galamb áll mozdulatlan. Beszédemre nem reagál. Lisztet szórok

elébe. Nem mozdul. Magára hagyom. Festenék, de a galambra

gondolok. Újabb próbálkozás: tessékelem, megindul, beljebb-

beljebb. Nyitva hagyom az ajtót. Percekkel később az ajtó előtt

találom. Szólok hozzá. Hasztalan a küzdelmem. Áll mozdulatlanul.

S az egészet…

Ma elnémulnak az ajkak,
csend lesz az úr akaratban.
A sekély ember térdre rogy,
hitetlen, ő is imát mond.
Mind megrettenők majd ottan,
gyász lelkünket ostorozza,
s miközben nézünk az égre,
semmik vagyunk, vesszük észre.
A fájdalom mély hatalma,
győzz az Isten akarata.
Emlékezünk, s remegünk,
érint a halál, bennünk.
01 11.2012