(galamb)

Ezerkilencszázkilencvenhat február közepén törtét. Téli hideg.

Hó is akad bőven. Semmi kedvem a festéshez. Az ajtó előtt fehér

galamb áll mozdulatlan. Beszédemre nem reagál. Lisztet szórok

elébe. Nem mozdul. Magára hagyom. Festenék, de a galambra

gondolok. Újabb próbálkozás: tessékelem, megindul, beljebb-

beljebb. Nyitva hagyom az ajtót. Percekkel később az ajtó előtt

találom. Szólok hozzá. Hasztalan a küzdelmem. Áll mozdulatlanul.

S az egészet…

(lovak)

Lovak közé dobom a gyeplőt. Magasan,

 egy pontra állok. Kacsintok az

égre. A vászon előtt megáll az élet.

Mindent elfelejtek. Félszeg kacagással

felcserélem utam.



(gyöngy)

Csomagjaimban gyöngyöt szállítok

asszonyomnak Megtérül az a maga

idejében. Frigyben könnyűnek tűnik az

áldás.



(szivárványsík)

Szivárványsíkba helyezem a

magasságot. A nagy kékségben

csöppnyi fanyar zöld.…

(összkép)

Az összkép tételei és kételyei: az örök

pillanatok. Ki tudná megmondani,

megjelölni a palettán maradt színekben

rejtőzködő érzéseket és gondolatokat?

Talán örökre ott maradnak beszáradva,

megkövesednek. Képtelen gondolatokkal

teletűzdelt kétarcú világ elöl elrejtőzöm

a mélybe, s mindaddig ott maradok, míg

az idő végtelenségében elmosódnak a

gyarló, embertelen cselekedetek, és

felmázolódnak a feledés…

(lépcsők)

Emelkednek a lépcsők, egyre fennebb,

egyre magasabbra. A végtelen felé. A

lépcsők formáit szemlélem. Nosztalgikus

vonalát az égig vezetem, ahol fogadják

szándékom a lélekvándorok. Sokasodnak

a lépcsők. Festem a Lépcsőket. A vászon

nem engedelmeskedik. Dacolok a formával,

míg egyszer csak a ritmus visszatér, alakul

a kép. A legfelső fokon feszül a húr, lágyan,

szelíden csendülnek a dallamok, magasak

és…

(felejthetetlen arcok)

Nem látom a felejthetetlen arcokat, elmentek.

Szigorú gondban nézek utánuk, ha rám

tör a magány, a sok sötét, a kevés fény,a

történelem lapjainak balladás világa, a tragikus

évek áldozatai, a Kőműves Kelemen-i életítélet.

Vászonra viszem a felejthetetlen arcokat,

csontcsigaházam búvópatakjait, és védőfalat

húzok a hazugság ellen. Felségvizeim nem

adom fel, bár hív a messzeség, itthon maradok,

és összegyűjtöm,…

(varjúsereg)

Varjúsereg kering az üldözöttek

földjén. Szikrázó képem lezuhant

a falról. Alábukom a nap árnyékával.

Gyűrűznek köreim. Rigófüttyös 

hajnalokra várva gyűjtögetem sárba

tiport szentképeinket.





(groteszk álom)

Mint groteszk álom,

ajtómagasságban szárnyalnak a

képek. Tehetetlenül fekszem  a csupasz

aszfalton, mint magányos tányér:

laposan, mélyen. Megered az eső,

várok…

(a hír)

A hír igaz: későn érkeztem, elnyíltak már az

ibolyák. Tavasz van, és pormentes a hajnal.

A katedrális építése elkezdődött. Lépegetek a

Rákóczi-lépcsőn, fennebb-fennebb, a végtelen

felé. Tenyeremet az ég felé emelem. Hajtanak a

színek, a fény, az égi szépség, gyűrűznek köreim.

A megrekedt pillanatok elrabolták hallgatásom.

Számat az igazság vérfoltjai feszítik.  Kóbor kutyák

tüzelnek. A Lépcsök közepén körülbástyáz egy…

(kötnek…)

Kötnek az emlékek.

Béklyóban tart a múlt.

Nem a sebeket nyaldosó,

nosztalgikus érzéssel, hanem

a múltból, a történelemből

megtanult, elsajátított

igazsággal: előrelépni

és megteremteni a nagy

Harmóniát.





(képeim)

Képeim megfestésénél egyetlen szándék

vezérel, hogy betölthessék szerepüket:

a minden idők igazságának képi  formába

öntését a vonalak, a színek, a formák

segítségével. Felfedezni a mindennapi…

letisztult álom)

A játszóiszap elnyelte gyermeklábnyomom,

torzóvá lett az emlékezés. Tolvajt kiáltok.

Festem a képet, felhőbe szívódik a kacaj.

Menekülnék, de nincs járgány, csak piros

feszület. Menekülnék, de fennakadok a

háló sűrűjén. Kényszerbérlettel csoszogok

a csiszolt köveken. Magammal viszem a

poros utakat. Magammal hordozom a kattogó

vonatok dübörgését. Magamba rejtem a

letisztult álmokat, utána majd  kígyómérget

oltok az alvadt…

(lila hajnal)

Képek lógnak a falon, állhatatlankódnak

a megtévesztett szocreálból,

hazugságból, hamis eszmék fekete

gyászából, lekopott létünk vérfoltos

félelmeiből. Letörlöm orcámról a szégyen

pírját. Fut az élet , nincs megállás. Ébredek a

játékból, és fölszabadítom a formákat. Vár-

lakom ablakán beragyog a fény. Hallgatok

a színekre, hallgatok a formákra, kötnek

a színek, kötnek a formák. Fogynak a szavak,

nő a gondolat…

csengő szavak)

Gyermekkorom szép emléke, édesanyám

virágoskertje, a virágok még virágoztak.

Virággal szebb az élet. De jött a szél, söpört

az út menti köveken, hadak masíroztak, jelképek

úsztak a vízen. Vergődtem a szélben: egyszer

fent lebegtem, máskor lent hevertem. Lábnyom

voltam sárban, fűszál az iszapban. Magasra

emelem sorskeresztemet, megtörik a messzeségbe

ívelő vonal, s a gyökerek is beszélni kezdenek.

Mementóként…

(új élet)

Nem kunyhóban, nem is palotában: „oltáros

sátorban „ születtem.

Valóságnak hittem minden álomképet,

és ma, az álomkép árnyékában

cipelem a szembesülő múltat.

Novemberi szürkeségben

láttam meg a napvilágot.

Sírással kezdődött.

A kar átölelt, magához szorított.

Eleredt az eső, aludtak a fák,

álmát aludta  a mező.

Új élet született – örök gyötrelemre.





(vörös végzet)

Valamikor réges-régen,

nagyapáim…

Szellemi kaland

A természet műtermében felejtem a

rácsok közé szorult ó-kacatokat,

újakkal frissítem kellékeimet,

hitelben vásárolok,

arannyal fizetek,

simogatom a

vízmosta

partokat.

(Vár sétány)

A Vár sétányon hullanak a levelek:

sárgák, vörösek. Csokorba kötöm, és

a saját árnyékomba helyezem. A képzelet

hullámhosszán a lángoló szarvas méltóságával

állok a szirtre, és ürítem poharam az örök

virulásra. Reménykedem.

Árnyékban és napsütésben. A Vársétány

görbe fái alatt cinkos emlék nyomot takar.

Lidércszellők mozgatják az egymásba

kapcsolódó ágakat. A kobaltkék égbolt

ráhajlik   a régmúlt idő békehajlékára.

Ellenfényben, öncsalás és önámítás nélkül

veszem bonckés alá tükörképemet. Szemet

huny a kék, vibrál a fény.. Az elmeszesedett

pokoljáratok figyelmeztetnek az elmúlás

foltjaira. Keverem a kéket, ugrom a mélybe.

Szembekerülök a…

Őszi merengő

Késve érkeztél,

lenyugvóban a nap,

jelzi az ősz: – Itt vagyok.

Tobzódnak a meleg színek:

sárgák, vörösek, rozsdabarnák.

*

(Apollinaire verssorai jutnak eszembe:

Letépem ezt a hangaszálat

Már tudhatod az ősz halott

E földön többé sose látlak

Ó idő…

ERŐS VÁR...

 …

VÁR-LAKI BEÜTÉSEK 

A vár-laki beütések egyikében mondá a

hang: „Takard le képeiddel az Idő festette

szürke falakat.” Áltatom magam a csendben.

Várok valakire, hogy megtőrje a csendet,

és fényt varázsoljon a romantikának vélt

szürke hangulatba. Leülök a kellékek

halmazára,  fölidézem Zeuxisz és a…