Isten



Úttalan utakon

keresem, kutatom,

egyszer ha megtalálom,

csak ő lesz imádságom.



Fűben, fában, napban,

hajnali harmatban,

egyszer ha megtalálom,

társam lesz s jóbarátom.



Ha együtt szeretünk,

tán jobbak lehetünk,

közösen könnyebb a szó,

s minden megbocsátható.



Keresem, kutatom,

úttalan utakon,

pedig biztos, hogy hitben

megvan az emberekben,



fűben, fában,…

Nikának

Hajnal és reggel közt

hangtalan jött a köd,

nem is volt valóság,

oly furcsa lábon járt.



Hetykén és nehezen,

lengén és mereven

a víz fölé leült,

palástja szétterült.



Nézett át nagy lomhán

a falu kis tornyán,

nem látott egyebet,

csak öreg hegyeket,



didergő erdőket,

fekete fenyőket,

kerteket, házakat,

megszokott tájakat.



Délre már elunta,

nagy szemét lehunyta,…

Próbállak szeretni

Csak derűvel próbállak szeretni,

míg tótágast áll ez a világ,

de tudjuk mindketten, hogy szenvedni

fogjuk a belső harmóniát.

Tudjuk, szívünkben a jót, a szépet

nem elég hordozni, óvni kell,

mit nem bír a test, elbírja a lélek,

akkor is ha végül bukni kell.

Csak reménnyel próbállak szeretni,

míg tart e gyönyörű földi lét.

S talán sikerül nem csak keresni

Isten…

Séta a ködben

Este van, szitál a köd,

fények fickándoznak

fel-felsejlő vonalak közt.

Himbálózik az ég,

mint az álom, mint az élet-

egy vékony cérnaszálon.

Megyünk, mendegélünk ketten,

egy ilyen szertefoszló kedden.

Táncol, szállong a pára,

lassan rátelepszik

az útmenti fűre, fákra.

Végtelen tájakon,

utcaszélen, mint az élet-

úgy lépünk meseszépen.

Megyünk, mendegélünk…

Ott bámulnak a padlón,

vagy járkálnak álmatagon,

felmásznak a plafonra,

néha kis, néha otromba

nagy alakot öltenek,

jaj, csak széjjel ne dőljenek!



Ott császkálnak a falon,

megszöknének az ablakon,

bebújnak a pohárba,

ráncot vetnek a ruhára,

testük sokszor törpe lesz,

jaj, csak össze ne törjenek!



Ott ücsörögnek a fán,

vagy fűre dőlnek puhán,

ruhában és kalapban

lubickolnak a patakban, …

Hétköznapok rácsai közt vergődöm,

gyötör a honvágy, egyre sínylődöm,

a szerelem násztalanul nevet rám,

kopott igékkel szeretem jó anyám.

Nincs igaz, csak a visszatérő álom,

hogy voltam gyermek s volt sok ideálom,

de valahogy ez is elszomorító,

inkább kijózanít, mint mámorító.

És látom magam, mint egy kancsal babát,

ki kettőnek tudja a boldog hazát,

az egyikük elítél, már meg nem áld,

a másikuk meg…

Ránk szakad minden, mi átok,

és mégis milyen nyugtató,

hogy a dolgok, ez a város,

néha csupán a puszta szó,

néha egy idegen mosoly,

vagy egy derűs, tiszta reggel,

néha az este, a komor,

tele fáradt emberekkel,

új és új életre serkent,

feledjük szeszélyes bajunk,

s mint örök életre felkent

hősök, úgy élünk és halunk