Mi ez a penetráns bűz, kérdezte Micike néni, miután behúzta maga után az osztályterem ajtaját. 1956 kemény tele volt, éppen csak újraindult a tanítás. Atyánkfia akkor hallotta életében először ezt a furcsa, idegen szót. Tanítónénijük fintorogva sétált végig a padsorok között, ide-oda szimatolgatva, majd a szinte izzó vaskályha mellett lecövekelve kérdezte újra: Mi ez a pe-net-ráns bűz? Miután felállított pár közeli legénykét, döbbenten látta, hogy mindegyikük ülepén hatalmas nedves folt…

Manapság, autóbuszon-villamoson utazva, atyánkfia gyakran felejti szemét hatvanöt-hetven körüli asszonyok arcán. Milyen ismerős némelyik! Ez a szempár egy réges-régi össztáncon mosolygott rá az Aranybikában, az a még mindig huncutkás meg egy előadáson felejtkezett rajta pár évtizede, amaz, a kissé már szarkalábas pedig egy ötórai teán szemezett vele kitartóan.

Arra is felfigyelt atyánkfia, némileg neheztelve, hogy e szempárok már nem néznek vissza rá, mint egykor, se kacér-kihívóan se…

Hagyjátok békén a meséket!

Különösen pedig a népmeséinket.  Hogy miért? Egy Kányádi Sándortól hallott történetet szeretnék bevezetésként idézni:

A közeli város képezdéjéből frissen végzett tanító érkezett a székely falucskába, hivatástudattal tele. Gyorsan megszerették a nebulók is meg a falubéliek is. Utóbbiak közül pár férfiú karácsony előestéjén meglátogatta szerény kovártélyán, hogy némi ajándékot vigyenek néki, és közösségük nevében megköszönjék…

Kegyes volt hozzám a sors. Olyan iskolákba járhattam, hogy mindegyik párját ritkította. Mert mire is számíthatott egy falusi kisgyermek Szatmárban, az Isten háta mögött, az ötvenes évek közepén? Ha hatéves koromig nagy ritkán ki is mozdultam a faluból, szüleim vittek magukkal világot látni a közeli Mátészalkára vagy a messzi Debrecenbe. Előbbiben sérvvel majd…

Ez az ülőalkalmatosság atyánkfia gyermekkorában még szinte minden magyar falut jellemzett. Rendszerint a kapu, pontosabban a kisajtó mellett helyezték el. Lehetet egyfajta lócaszerűség (általában két földbevert cölöpre szerelve), vagy kényelmesebb, támlával ellátott pad. Ez utóbbi Székelyföldön gyakran fedelet is kapott, eső ellen védve az alatta üldögélőket - a mívesebbeket szakállszárítónak nevezték.

Pár évtizede szinte mindenütt még a kispad volt a házbéliek meg a szomszédok,…

Húsvétvasárnap, templomba menet. Szeretek ilyenkor - kis kerülőt téve - mellékutcákon eljutni a Nagytemplomba, gyalogosan, testben s lélekben is készülve az úrvacsorára.

Egyszer csak szinte gyökeret ver a lábam! Előttem, a kövezeten egy frissen felszeletelt félkilónyi kenyér hever szétszóródva, szinte hiánytalanul. A gazdája össze sem szedte, s dühében, jól láthatóan még belé is rúgott. Néhány szelet, métereket repülve az úttesten, autók kereke alatt landolt, s most széttrancsírozva…

Erre az üdvözlésre emberemlékezet óta „fogadj’ Isten!” a válasz. Jól megtanultam mindezt már kisgyermekkoromban, Szatmárban. De korán felfigyeltem a szinte színtiszta református környezetben velünk élő katolikus testvérek érdekes köszöntésváltására is: a „dicsértessék a Jézus Krisztus!”-ra mindig a „mindörökké” válaszolt. Tetszett az is, mikor véletlenül asztal mellett találva rokonaimat, ismerőseimet, „jó étvágyat!”-kívánásomra „részed legyen benne!” - invitálással ültettek maguk mellé.…

Nem irigyeltem meg Majakovszkij halhatatlan poémáját (Beszélgetés Lenin elvtárssal), versírásra sem vetemedek, egyszerű prózában szeretnék csak beszámolni egy egykor volt hazai főelvtárssal, Marosán Györggyel közel negyven éve folytatott beszélgetéseimről. Bármily furcsa, elsősorban irodalomról, azon belül is József Attiláról lesz szó az alábbiakban – egy kis…

Éppen hat évtizede járom Erdélyt, szerteágazó rokoni, baráti és tanítványi kapcsolataim révén már számtalan helyre eljutottam. Különösen szeretem a Székelyföldet (ebben legfőképpen ludasak Benedek Elek meséi, Tamási Áron és Nyírő József regényei, melyeken nevelkedtem)! Számtalanszor átutaztam már a Sóvidéken, hol stoppal vagy inkább csak az apostolok lován, hol motorkerékpárral, utóbb meg autóval. Balavásártól Udvarhelyig gyakran idéztem fel magamban Áron bátyó tündéri novelláit, s különösen…

Így vall Ady Endre a Szilágy 1903. november 26-i számában: „Aki vagyok, az a négy zilahi esztendő által vagyok. És más nem lehetek. E négy esztendő minden perce determináló perc volt.”

Halálának centenáriuma közeledtével megszaporodtak a költő életét és munkásságát taglaló írások, tévés-rádiós megnyilatkozások. Majd’ mindegyik nagyra értékeli költészetét, többen legkedvesebb poétájuknak is tartják, a diskurzus azonban szinte csak…

Szeretem hallgatni a himnuszokat, válogatott mérkőzések előtt, vagy amikor a győztesek tiszteletére felvonják a zászlót. Mindig van benne valami felemelő. Már maga a zene, az ének is sok mindent elárul, s különösen az emberek közbeni viselkedése. Ötéves múltam, mikor édesapám, aki nagy focikedvelő volt, magával vitt a Népstadionba, az Aranycsapat egyik mérkőzésére. Jól emlékszem, mikor nemzeti imádságunkat énekeltük (akkorra már én is tudtam!), szinte egyszerre lélegzett a sokezernyi néző, s…

Vitéz Mihály költészete, élete és pályafutása jól ismert az irodalomkedvelők körében, színház iránti vonzalma, színműírói tevékenysége azonban kevésbé.

Költőnk korában már működtek hazánkban hivatásos színházak, kőszínházak (1776-tól Pozsonyban, 1787-től Budán), de ezek, és még a húszas évekig az újabbak is, egytől egyik német nyelvűek voltak. Némelyek - divatos prózai darabok mellett – operát is játszottak.

Az első magyar nyelvű színtársulat, a Kelemen László vezette Magyar…

Kölcsönvéve Grétsy tanár úr nyelvművelő műsorának címét, az alábbiakban beszédbéli állapotunkról szeretnék szólni – a magyar nyelv napja közeledtével.

Évente két ünnepi alkalmunk is van édes nyelvünkkel foglalkozni: áprilisban a magyar nyelv hetében és november 13-án, a magyar nyelv napján. Ez utóbbi újabb keletű ünnepünk!  2011. szeptember 26-án nyilvánította az Országgyűlés november 13-át a magyar nyelv napjává, mert 1844-ben e napon fogadták el a pozsonyi diétán (fél évszázadnyi…

Az alábbiakban nőnapokról lesz szó, igen, így többesszámban. Hogy miért, az talán a végére kiderül.

Az Európában pár évtizede kimúlt szocialista-kommunista rendszerek ünnepnapjai mára már feledésbe merültek (a tizenévesek tán még nem is hallottak róluk), azonban az utolsó echte bolsevik ünnep, március 8-a, a nemzetközi nőnap mindmáig szívósan tartja magát.

Az ifjabbak kedvéért: hazánkban bő harminc éve még kötelező volt megünnepelni április 4-ét, hazánk felszabadulásának napját…

Sokaknak tán fel sem tűnik, hogy a magyarság krónikájának dicsőséges napjai (március 15-e vagy október 23-a) és szomorú emlékű dátumai (például június 4-e, október 6-a) mellett van  egy különleges nap, melyre szintén emlékeznünk, emlékeztetnünk kellene.

Augusztus 29-ről van szó.

Vannak népek, melyek büszkén, piros betűvel írják naptárukba e dátumot (a szlovákoknál például ez az 1944-es nemzeti felkelés ünnepe), amúgy semmi különös nem történt, mely megrengette volna a…

Azt még természetesnek tartotta atyánkfia, hogy meg kellett tanulnia személyi igazolványa számát (Bródy János anno egyenesen dalra fakadt tőle!), s még pár fontos telefonszámot is viszonylag könnyen megjegyzett, de a ritkábban használatosokat – jól emlékezve nagyapja intő szavára: ha nincsen eszed, legyen noteszed! - már felírta zsebnaptára belső oldalára, az e célra rendszeresített rubrikákba (jogosítvány, útlevél, TAJ, vércsoport, baleset esetén értesítendő stb.).

A „rabosítás”…

Akkor Te is ’68-ban voltál tizennyolc. Utóbb derült csak ki, hogy ez az év volt legújabb kori történelmünk egyik kulcsesztendeje. De erről akkor még semmit sem tudtál, mint ahogyan - velem együtt - sokezer társad sem.

Már dolgoztál vagy éppen érettségire készültél, s ha világlátni vágytál, legfeljebb a szocialista országok némelyikébe juthattál el – a Lajtán túl álmaid birodalmába tartozott. Szüleid, ha tájékozódni akartak a nagyvilág dolgairól, évek óta „külföldet” hallgattak…

Kevesen vannak a korai intercityn. Budapestre tartok. Csak fél nyolc körül élénkül meg az utasforgalom, Szolnoktól már három diáklány társaságát élvezhetem, késünk is valamennyit, van időnk hát társalogni. Tanulmányi versenyre hivatalosak. Egyikőjük – ahogyan mondja – a Varga Katalinba jár, s az is kitetszik, roppant büszke iskolájára. Szöget üt a fejemben ez a Varga Katalin. Több ilyen nevű hölgyet ismerek, de csak kettőről tudok, kinek nevét meg is örökítette a história. Rákérdezek: melyik…

A kilencvenes évek végén pár jegyzőkönyvecskére leltem nagyszüleim padlásán. Azóta gyakran forgatom ennek az Észak-erdélyi fiatalembernek a naplóköteteit, melyet még szülőfalujában kezdett el írni. Az akkor éppen 21 éves levente november 16-tól már a 8/II. 6. számú honvédezred katonája, Szombathelyen. Nyitott szemmel és érzékeny lélekkel élte át a II. világháború utolsó félévét az amerikai-német fronton, a hadifogságot Franciaországban, majd a szabadulást a Mailly-le-Camp-i fogolytáborból,…

Már másodszor vagyok itt Debrecenben, a Kossuth utca 1. szám alatti kiállítóteremben, gyönyörködni az „Újraírt népművészet” kiállítás remekeiben. A tárlat akár az In memoriam Makoldi Sándor címet is viselhetné, hiszen a tavaly elhunyt mester szellemi körének kortárs népművészeti tárgyait tárják elénk a rendezők. Míves fafaragások, keresztszemesek, kerámiák, nemezalkotások, mézeskalácsok, kovácsolt-, szaru- és tojásírásos munkák, fotók s természetesen Makoldi képei és festett kazettái vesznek…