(részlet a Búvópatak, avagy hamu alatt izzik a zsarát című regényből. Megrendelhető: https://undergroundbolt.hu/termek/buvopatak-avagy-hamu-alatt-izzik-... )

László halálának híre kerülő utakon jutott el hozzájuk. Eliabel ezt megtudva elment a Domonkos atyákhoz és misét mondatott a király lelki üdvéért.  A misén Eliabel mellett térdepelt egyik oldalon Juliette a lányával, Costas a másik oldalon. Hosszú misét celebrált a pap, de áhítatos szívvel hallgatták végig. A mise után a két asszony még sokáig imádkozott lehajtott fejjel.

- Mi okból hoztál el minket erre a misére? Mi közünk van ehhez a távoli, vad országnak a királyához?

- Az apátok volt!

Megdöbbenve meredtek egymásra.

- Akkor mi igazából testvérek vagyunk?

- Igen! Apáról.

- Juliette, örülök, hogy a nővérem vagy!

- Én is örülök, hogy fivérem vagy!

A két asszony meghatottan nézte őket.

- Most gyertek, menjünk oda az Szilveszter atyához. Ott imádkozik az oltár előtt.

Megálltak mögötte, s türelmesen megvárták, amig befejezi az imát.

- Monsignore Szilveszter, kérlek, add áldásodat ránk, akik az elhunyt révén egy család vagyunk!

- Isten útjai kiszámíthatatlanok! Lám, László király zaklatott, kétségekkel, szenvedésekkel teli élete végül hozzátok vezetett, akik jó keresztények, anyaszentegyházunk hűséges gyermekei vagytok. Kisérjen áldás útjaitokon, az Atyának, Fiúnak és Szentlélek nevében! - Ámen.

   A tény, hogy királyi vérből származik mélyen felkavarta Costast. Indulatok szabadultak el a lelkében. Nagy tettekre vágyott, dicsőségre, meghódítani népeket, harcra kelni gonosz erőkkel. Nappal a gyakorlótéren engedte szabadjára indulatait – dühödten gyakorolta a lovagi torna fogásait, a vívást, a lándzsavetést, lovaglást. Szétkaszabolt három szalmabábot és két gyékény céltáblát, kimerülésig hajszolta a lovát, s este ájultan zuhant a fekhelyére, mégse tudott aludni.

- Amit mondtam, fiam, az hétpecsétes titok! – figyelmeztette Eliabel a fiát. – Ha kipattan a titok, halál vár rád! Veszélyes ellenségeink vannak Velencétől a pápáig, s a császártól Nápolyig. Engem is megfenyegettek, amikor megfogantál, azért kellett elmenekülnöm az országból.

Senkivel nem állt szóba megfogadva anyja tanácsát, az egy Simon lovagot, William Marshal fegyvertársát kivéve. Vele szívesen beszélgetett, szívesen hallgatta eddigi kalandjait és terveit, de származása titkát előtte sem fedte fel.

Simon lovag nagy célt tűzött maga elé: a Szentföldre akart elmenni és harcolni a pogányok ellen. Le is tette a fogadalmat, felvarrta köpenyére a keresztet, és tarsolyában a pátenssel[1] készülődött a nagy útra. Itt, a márki udvarában azért időzött már jó ideje, hogy kellőképpen fölkészüljön.  Elég tehetősnek érezte magát, hogy ne szoruljon senki segítségére, kegyelmére. Nem akart csatlakozni egyetlen sereghez sem, hanem egyedül nekivágni az útnak.

Costas melléje szegődött, mint csatlós. Kalandvágy hajtotta őket, mikor elindultak, s ez végig kísérte útjukat. Simon lovag csak egy fegyverhordozó szolgát vitt magával, egy provence-i paraszt legényt, Lazare nevűt.  Az állatokhoz, lovakhoz már otthonról jól értett, s a többi teendőt útközben szépen megtanulta. A táborverést, fegyverek rendben tartását, élelmiszer és más szükséges dolgok beszerzését. Costas külön örült a vidám társnak, s vándorlásuk közben eltanulta tőle annak anyanyelvét, azt a provanszál dialektust, melyet Lazare falujában beszéltek. Újabb nyelvvel gyarapodott tehát Costas tudománya. Még egy vezeték lóval egészítettek ki a kis csapatot, s így vándoroltak vártól várig, kastélytól kastélyig.

Lassan, de kitartóan haladtak, s egyszerre a Dunához érkeztek. Nézték a nagy vizet, a partnak csapódó hullámokat, a fel-felugró halakat.

- Tudd meg, lovag, hogy én innen származom, a Duna mellől – szólott, mikor megpillantották a nagy vizet. – Mégsem láttam még sohasem ezt a földet!

- Hogy van ez? Nem Murat kastélyában születtél?

- De apám, a szülőapám itt élt, ameddig élt.

- Eddig nem beszéltél erről!

- Nem volt miért. Most mégis hirtelen fontos lett, amint megláttam a folyót, s a tájat mellette. Mintha ismerős lenne, s mégsem az!

- Különös, amit mondasz. Mondd tovább! Mesélj még erről.

- Többet magam sem tudok, de inkább nézzünk szállás után! – terelte el a szót Costas, nem akarván elárulni származása titkát. - Ott vannak valami házak a part mellett, menj csak oda, Lazare és nézd meg mifélék!

- Barátságos népeknek látszanak – jött vissza a terepszemléről a legény. – Egy nagy lapos ház, előtte széles házelő, körötte több kisebb lakóépület, állatszállás.

   Az udvarház gazdája szívélyesen fogadta a Szentföldre igyekvő lovagokat. A szívélyes invitálás a szállásra éppen úgy vonatkozott, mint a traktára. A házigazda összehívta a vendégek tiszteletére a rokonokat és a közelebbi szomszéd módosabb gazdáit.

- Menj csak, fiam – szólott a gazda az udvaron tébláboló szolgagyereknek -, szóljál Márton uraságnak, hogy elvárom ebédre-vacsorára. Ugyan ezt mondd el a plébános úrnak is és a tekintetes bíró uramnak is.

A szolgagyerek morgolódva, hogy ez a gazda mindig kitalál valamit, elcammogott a szomszédos udvarházba. Átadta az üzenetet, de tovább menni már nem volt kedve, s ezért azt mondta Márton uraságnak, hogy a gazda kéri, szóljon Bonifác tisztelendő úrnak és a tekintetes bíró úrnak jönnének ők is az udvarházba külországi lovagot látni.

Délutánra összegyűlt úgy 15 ember. A férfiak hozták a feleségüket is, csak a plébános úr, Bonifác tisztelendő jött magára, gazdasszonyát mégsem illett volna hoznia. Gazdagon terített asztal várta az érkezőket. A szakácsnő, név szerint Zsuzsa-néni, kitett magáért. Került az asztalra mindenféle jófalat – citromos őzgerinc, nyúlpástétom, nyárson sült galambfiak, fűszeres-boros mártások. Sürgőforgó szolgák igyekeztek hasznossá tenni magukat, locsolgatták forró zsírral a nyárson piruló húsokat, kavargatták a serpenyők tartalmát, sózták, fűszerezték, amit kell. Zsuzsa-néni árgus szemekkel ügyelt, figyelt mindenre. A hibát vétőket nagyhangon korholta, az ügyeseket ellenben csak szótlanul nézte, nem dicsérte, de megjegyezte és később aszerint osztotta rájuk a munkát, ahogy dolgukat végezték. Mindannyian tudták, hogy jól dolgozni kötelesség és haszna mindig megtérül.

A vendégsereg türelmetlenül várta az ízletes falatokat. Addig a kupák ürítgetésével mulatták az időt. Végre megjelentek tele tálakkal a felszolgálók, s úgy vonultak be, mint egy győztes hadsereg élükön Zsuzsa-nénivel.

- Vivát! – kiáltották a meghívottak lelkesen.

Nem csak a kuktákra, szolgákra figyelmezett a termetes szakácsnő. Gondja volt a vendégseregre is - hogy jól érezzék magukat! Evés-iváson kívül a test más örömeihez is hozza segítette a szerelemre éhes vendégeket. A keze alatt dolgozó leányok nem csak a lábosok körül forgolódtak. A legtüzesebbet küldte a nemes vendégeket szórakoztatni.

- Menj, Fruzsina, ezt a tál nádmézben főtt körtövélyt kínáld a fiatalabb lovagnak, és súgd meg neki, merre van kamrácskád.

Kacagva jött vissza a konyhába Fruzsina.

- Mondd, mi történt!

- Az a másik, elkapta a derekamat, s mind megette a körtövélyt. Beszélni nem lehetett vele, nem értette a szót, csak falt, a kisebbnek nem is jutott.

- De csak mondott valamit, ha már elkapott?

- No, te! Ezt mondogatta, biztos tetszettem neki.

- Te leány, a notte a taljánok nyelvén éjszakát jelent. A trakta után leskelődjél a folyosón, s ha látod, hogy keres, vidd a kamrádba.

Másnap reggel, a mámoros éjszaka után Simon lovag nehezen ébredt.

- Tatárokkal hadakoztál, Simon mester? – kérdezte Costas a társát.

- Annál rosszabb! Boszorkákkal.

- Akkor jobb lesz, ha tovább állunk, mert még elveszejtenek!

- Menjünk, menjünk! Ha még egy éjszakát itt maradunk, itt rekedek!

- Indulhatunk is, Gál báró már vár reánk.

A lakoma és a külországi lovagok híre messze terjedt.

Utána a többi birtokos, főúr mind tetszéssel látta körükben őket. Az ország hatalmasságai bár egymás között hadakoztak, csatároztak, a két lovagot egytől egyig vendégszeretetben részesítették. Szállást adtak nekik, ellátták étellel, itallal – szinte egymás kezéből kapkodták el őket. Azt gondolhatták, hogy a pogányok ellen harcolni induló keresztes lovag és társai ellátása, támogatása szent céljaik sikerében, enyhíteni fogja a földön elkövetett bűneik súlyát.

Gáll báró is meghívta magához a ritka vendégeket, Costas és Simon lovagokat. Vadászatot rendezett tiszteletükre. Egy ilyen vadászat jó alkalomnak kínálkozott a nemes főurak találkozására. Jó alkalom a mulatozásra, a kisebb-nagyobb ügyek megbeszélésére, elsimítására, Ámor-ügyek elsuttogására és a külhoni lovagok újabb meghívására.

- Lovag uraim! – szólott a vadászat utáni lakomán Gáll báró. – A nádor szólott, mondjam meg, ülnének mellé az asztalnál és meséljenek az útjukról idáig. Mondják el, honnan jönnek, hová tartanak, ezidáig mit tettek, s ezután mit fognak.

- Semmi akadálya! Így teszünk!

A nádor a térdét csapkodta, úgy kacagott a két lovag kalandjain.

- Ezt a királynak is el kell mesélnetek!

Hírük így a királyhoz is eljutott. Magához hívatta, és hosszú hetekig az udvarában tartotta őket. Maga is szándékozott lovagokat, fegyvereseket küldeni a Szentföldre. Hosszasan tárgyalt Simon lovaggal, kifaggatva a várható lehetőségekről, nehézségekről; kikérdezte, hogy milyen fegyvereket, felszerelést kell annak magával vinnie, aki oda készül. Végül, úgy két hónap múlva elbocsátotta, de rábízta őket kedves hívére, Loránd erdélyi vajdára.

Régi família sarja volt a vajda, felmenői még Árpáddal jöttek ki Szkítáiból. Büszkék is voltak rá! Mulatni, vadászni éppen úgy szerettek, mint hadakozni. Hatalmukat szívesen fitogtatták, és sokszor a királlyal is szembe szegültek.

Loránd vajda mégis bírta András király bizalmát. 

 [1] uralkodói rendelet, parancs