Erdélyi magyarok a világban
"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!"
Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!
Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.
Éjfél előtt egy órával
(részlet az "Életem varázsdala - Cantus vitae propria" című kiadatlan kötetből)
A három éves főiskola és az államvizsga után már jött a kihelyezés. Hivatalból, a végzősök megkérdetése nélkül, az összesített tanulmányi eredmény alapján, és természetesen messze a Regátba (Óromániába)!
Mert hova is nevezhetnék ki a Székelyudvarhelyen született magyar leányt, mint az ország legtávolabbi keleti felébe.
Mikor eljött a napja Ildi is felült a vonatra a többi diáktársához hasonlóan. Iași városa volt az elsődleges cél. Moldova régi fővárosa, magyar régi neve Jászvásár. Sok híres román személyiség született, élt, tevékenykedett itt. Méltán büszkék rájuk az itt lakók.
Az osztályból kilencen érkeztek a szép, régi városba. A megyei egészségügyi igazgatóságon kellett jelentkezniük. Most is elhangzott a régi szólam: „menj be te, Ildi! Te tudsz románul”. Már otthon, a főiskolás évek alatt is ez ment. Bárhova mentek idegen városokba, mindig őt küldték, hogy beszéljen. Nem mintha valóban jól tudott volna románul, de bátrabb volt a többieknél, és elég találékony, hogy meg tudja magyarázni, amit kellett, amit akart.
- Jó napot kívánok. Védőnők vagyunk Marosvásárhelyről. – jelentkezett udvariasan.
- Jó napot. A többiek hol vannak?
- Kint várnak.
- Jöjjenek be!
Bementek, az igazgató hellyel kínálta őket, majd felsorolta, hol vannak védőnői helyek. Teljesen ismeretlen helyiségnevek hangzottak el. Nem nagyon tudtak mit kezdeni ezekkel, a nevekkel. Azt kérték, hogy legalább egymás közelében legyenek a falvak. Így esetleg felkereshetik egymást.
Eleinte valóban még találkozgattak, meglátogatták egymást, de Karácsonyra már egyedül maradt. A többiek feladták és haza mentek.
Ildikó nem adta fel. Helytállásból, büszkeségből. Őt otthon erre nevelték a szülei.
Az első falu ahol dolgozott Stănilești, az orosz határ mellett volt. A Prut folyó a határ: a jobb partján Románia, a balon a SZU.
A rendelőben a körorvos fogadta. Ott volt a többi munkatárs is: a szülésznő, a közegészségtanász, a takarítónő és a süket kocsis. Közös szobát kapott a szülésznővel, és tíz falut több mint kettőszáz csecsemővel. A rendelőhöz tartozott egy gyermekfektető hat ággyal, meg a szülészet, szintén hat ággyal.
- Magácska főiskolát végzet? - érdeklődött a doktor
- Persze! – jött a válasz
- Átveszi, akkor a fektetőt. Reggel vizitel, meg este. Beadja a gyógyszereket, injekciókat. Azután megnézi a bejövő betegeket, ellátja őket. Egy asszisztens kell, tudjon ennyit! A csecsemők látogatását a rendeletek szerint végezze. Én megyek szabadságra. Majd jövök.
Így aztán egyedül maradt, orvos nélkül. Mindent el kellett végeznie. Kilenc-tízig végzett a benti munkával, ezután felült a szekérre, vette a csecsemőmérleget és indult látogatni, kezelni, védőoltásokat beadni. Estére került haza. Ha éjszaka szülés volt, és ha a babával valami gond adódódott, hívták. Az orvos nagy ritkán megjelent. Olyankor rendelt, kiabált a személyzettel, berúgott és másnap megint elment. Ildi újra magára maradt. Ő volt az orvos, az asszisztens, sokszor a takarítónő is.
A csecsemőlátogatás nem volt könnyű dolog. Ha esett, ha fújt – és a Crivăţ nagyon tudott fújni (!) – menni kellett. Télen sokszor derékig érő hó volt, és mínusz huszonöt, harminc fokos hideg. Kegyetlen hideg, keleti szél a Crivăţ! Havat, fagyot, hóvihart hoz.
Jó volt este hazaérkezni, és a meleg szobában beszélgetni a szülésznővel, meg a látogatókkal. Úgy érezte, szerették, bár még a nevét sem tudták kiejteni. Valami olyasmit mondtak, hogy „Eldekó”. Nem értették, miért szomorú néha. A szilvesztert is együtt töltötték, és mikor az ottani éjfél előtt egy órával megszólalt az a furcsa, szívbe markoló zene a Kossuth rádióban, nem értették, miért állt vigyázban és potyogtak a könnyei. Hogyan is érthették volna?
Szólj hozzá !
-
Hozzászólt Dr. Bige Szabolcs Csaba November 9, 2013, 9:55pm
-
Jánosom, így igaz ahogy írod. Azok ott más emberek voltak. Egyszer utaztam egyetemistaként - hű, de régen volt! - egy tornaversenyre, Jászvásárhelyre többed magammal. A kupéban ült egy úriember, mikor Vásárhelyen felszálltunk. Egy idő múlva elővette a táskáját és falatozni kezdett. Látva érdeklődésünket, mondta, hogy az pastrama, amit eszik és meg is kínált bennünket. "vegye bátran" - mondta, - "jó étel, feleség csinálta. Én moldován, tiszta ember." Ezután sokat beszélgettünk nagy barátsággal, hol magyarul, hol románul. Amit tudott mondta magyarul, s mi is amit tudtunk azt románul. Azok alatt az órák alatt csak emberek voltunk ott a fülkében minden gerjesztett indulattól mentesen.
Üdv: Szabolcs
-
Hozzászólt Győrffy János November 9, 2013, 5:10pm
-
Kedves dr.úr. Tetszik az írása több okból is. Elsősórban mert a valóságból inspirálódott.Másodsórban,mert
félévet a Prut melletti Husi-ban katonáskodtam egykor mint TTR-sta,és volt alkalmam megismerni Romániának azt a körzetét is.Állitom Moldova más mint a déli vidék,vagy Olténia stb.Úgy fogalmaztam akkor:elmaradottabbak,szegényebbek de emberebbek...o)) Soha nem éreztették velem,hogy magyar vagyok,és később sok Ny.szeredai diákunk is ott végezve az egyetemet Jászvásárhelyen,megerősitették meggyőződésemet. Úgy látszik a Crivat is,akár a Nemere megjobbitja az embereket.o))Őszintén,akkor fájlaltuk a kihelyzéseket...DE ÉN ma nem irigylem a végzős fiatalokat,akiknek nincs hátuk mellett aki fgelkarolja,mármint a pályakezdés szempontjából és ami ebből származik és szükséges önállósulásukhoz...Vajon csak nosztalgiázok,kérdem sokszor magamban...nem másért...csak az
életkezdés lehetőségeiért .
Üdvözlettel Gy.János
-
Hozzászólt Bíró Ernö November 8, 2013, 10:37pm
-
Kedves Szabolcs, bocsánatot kérek, nem akartam sem célozgatni és nem akartalak megbántani sem.
Az élmény természetesen ugyanaz. Tisztelettel, Bíró Ernő.
-
-
Kedves Ernő, köszönöm a soraidat. Észrevettem, hogy az órával kicsit elkevertem, de a lényegen nem változtat. Az élmény így is ugyanaz...
-
-
Kedves Szabolcs, ezt én is átéltem igaz, hogy 1988-ban és Karácsonkő városában,
kaszárnyában, én úgy emlékszem, hogy éjfél után egy órával álltunk vigyázzba,
szerencsére mi tízen voltunk akiknek potyogott a könnye és egy általam frissen
vakolt ablak nélküli raktárban történt. Ma is megvacog a fogam a visszaemlékezéstől.
Ajánlom figyelmedbe a Homokvár, című írást amely ugyancsak a multba visz, vissza.
Tisztelettel, Bíró Ernő.
-
-
Éva kedves! Ki érti meg a nagyvilágban, de még itt közelünkben is, miért potyog a könnyünk, ha halljuk a himuszunkat!
-
-
Köszönöm, Ernő, hogy olvastál.
Üdv: Szabolcs
-
Hozzászólt voros eva November 8, 2013, 8:32am
-
Istenem ,de sok hasonlo sorsubember eletet eleveniti fel!NAgyszeru jellemrajz es korrajz!Nekunk is csordul a konnyunk!!!
-
-
Nagyon megütött ez a rövid, de annál értékesebb írás!
Csak így tovább! Tisztelettel, Bíró Ernő.
-
-
Köszönöm-köszönöm!
- ‹ Előző
- 1
- 2
- 3
- …
- 6
- Következő >
Üdvözöljük az
Erdélyi magyarok a világban közösségében!
© 2024 Created by erdelyimagyarok.com.
Működteti:
A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.
Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz