Barátom (aki magam is lehettem volna) lassan mándrucolt felfelé a falu értelmiségi szamárlétráján. Előbb helyettes, aztán okleveles tanár, fél normával könyvtároskodott; délelőtt az iskolában tanított, délutánonként a jéghideg könyvtárszobában kellett (volna) tartózkodnia, az egykori kastélyból kultúrházzá alakított hatalmas épület elhanyagolt szárnyában, melyet részben még mindig magtárnak használt a termelőszövetkezet. (Mikor már nem volt mit tárolni benne, átadták a „kultúrának”.) Mellette, az egykori „szalonban” tartották a lakodalmakat, színpadán cirkuszisták billegtek, állami ünnepeken  az iskolások kórusa, tánccsoportja  bűvölte a közönséget. Sárlaki Álmos próbált otthonosan berendezkedni, a grófi szobába dobkályhát szereltetett, de mire kimelegedett a komor helyiség, lejárt a nyitvatartási idő; ha pedig lelkiismeretesen bent marad, agyonfázik, nem ússza meg vesebántalom nélkül. Szerencsére átellenben ott a bolt meg a vendéglőnek becézett kocsma –, és Sárlaki Álmos oda szokott. A helybeliek megszokták, hogy könyvtáros nem a könyvtárban, hanem az italboltban székel. Kérésre azonnal kijön, ajtót nyit, ajánl mindenfélét, kiszolgálja az olvasót, aztán rükverc: a pohár mellé... 

Kellemesen teltek a délutánok a kultúra szolgálatában. Sárlaki Álmos ott ül a korcsomában, közben kismillió rendezvény a párt s az állam jeles évfordulóin, a legfőbb elvtárs és béneje dicsőségére. Ki mit tud? verseny, tudományos keleidoszkóp, agitációs brigádműsor, könyvismertetők, író-olvasó találkozó.  

Egy ködös ősz végi délelőttön hívatják Álmost a néptanácshoz. – Fene passzérozza – vakarja-vájja feje búbját vénemberes bájjal a párttitkár –, valami doktor Belfégort küldenek a nyakunkra a megyétől. Komám! Délutánra legyen legalább harminc személy a könyvtár melletti klubban. A szervezés a te dolgod. A kályhában már ég a tűz. Lesz kaja, pia, az a mi dolgunk. 

Nahát. Nyemá problemá, gondolta Sárlaki Álmos. Szétküldözgette tanulóit a faluba, jobb embereihez. De bizony senkinek sem akaródzott este hatra eljönni hazulról: éppen kúrálnak a gazdák, aztán pedig virrasztóba mennek: halott van. Korán setétedik, világítás alig; nagy a sár, nehéz az élet. 

Álmost aznap még notórius „olvasói” sem keresték meg a kocsmában. Ült ott magába roskadva, meghasonlottan. Csalódott mindenben és mindenkiben. Azonban egyszercsak valaki megáll asztalánál. Felnéz: hát egy duflaszemüveges, aktatáskás, ballonkabátos idegen. Mit akarhat ez?

– Maga dumnyátá a könyvtáros? –  kérdezte.

– Én vagyok, de az nem számít – vetette oda péhowardosan.

– Nemcsak a könyvtár zárva, hanem a bolt is? Hova kerültem? Ez borzalmas hely?!... – motyogta az idegen, és megrázkódott.

Nocsak, nocsak. Sárlaki Álmos bemutatkozik, hellyel kínálja a fintorgó jövevényt. 

– Azt mondták, a klubban lesz a találkozó. De ott olyan hatalmas füst van, hogy inkább tűzoltó álármot kellene tartani. 

Álmos beismerte, hogy bizony évek óta nem használták a klub csempekályháit, főleg azokat, amelyek közben el lettek lopva. Nem csoda hát, ha minden füstöl. Már éppen meg akart szökni a pali elől, amikor az kinyitotta hatalmas táskáját, elővett egy úti rendelvényt meg egy friss könyvet, s mindkettőt maga elé tette.

– Koleg director, az előadásom címe az volna... 

– Jaj, de balga vagyok! – ugrott fel Sárlaki Álmos. – Hát persze, dumnyátá a mi tisztelt előadónk...Lina! – kiáltott a csaposlánynak –, hozz a doktor úrnak egy konyakot s egy szukkot, tee!... 

Az előadó hiába szabadkozott, hogy így meg amúgy: először is, ő nem doktor, de ha doktor volna is, nem úgy doktor, ahogyan azt a tisztelt elvtársak gondolnák: oda csődült a kocsma népe, hiszen ez a demokrácia teteje, hogy íme, közéjük „vígyül egy daktor"; hisze’ ugyébá’, a helyi orvos is iszik, de az mindétig mélyen bepatkányolja magát a szeparés raktárszobába a közönséges itkányosok elől...

Nyakra-főre rendelték a konyakokat. A vendégnek koccintania és innia kellett, közben Sárlaki Álmos rálehellős és pupujázottan púpos pecsétet ütött a vendég úti rendelvényére, majd szertartásosan aláírta, fejedelmien cirkalmas, kacskaringós macskakaparásával.

Egy óvatlan pillanatban még a könyv címét is elolvasta: „Hogyan védekezzünk a flukszusos cserebogárlepkék inváziója ellen?”...Elismerően bólintott, majd dedikáltatta a Népi Egyetem hallgatóinak. (Azok, csakúgy, mint annyi egyéb efféle, szintén csupán a "statisztikákban" léteztek...) 

Mire a kultúrigazgató és a párttitkár is megérkezett (sutyiban, a virrasztóból!), a kocsmában bensőségessé kulminálódott a hangulat. Adott pillanatban az előadó felállt, és egy hosszú-hosszú tudományos körmondatba kezdett, amelynek az eleje Parajdon, a vége Balázsfalván is alul, Tövis érintésével Nagyenyeden füstölgött –, de a közepénél hirtelen vonalat váltott, és égzengető fejhangján belekezdett a Kerek ez a zsemle című dal teleormánysági változatába. A lelkes közönség azon módúlag bekapcsolódott, egy váratlan felütésnél Filling Dénkó égigérő tenorján előénekelte, hogy "Ez a léány viselőőőőős!",  a mély hangú párttitkár fejcsóválva durrbelé fenebasszázott, Sárlaki Álmos a kontrás szerepét vállalva durumolta, hogy: Pruttam, pruttam, csak nem mondtam, pruttam, pruttam, csak nem mondtam, bukk ám bukk!... A tömeggé duzzadt érdeklődő közönség harsányan éljenezett, pedig nem szokás, mikor halott van a faluban.

Soha kiadványnak ily osztatlan sikere nem volt, mint a „Hogyan védekezzünk a flukszusos cserebogárlepkék inváziója ellen?” című munkának. A tudományos előadó könyvének mind a három példányát úgyszólván pillanatok alatt szétkapkodták.

A szerző életbarnára pirult friss tepertőt majszolhatott lágykenyérrel, kibédi hagymával, majd hatalmas tál disznóköltséget tálaltak elébe, cikakáposztával. Hozzá „Zavaros a Nyárád” védjegyű karcost az új termésből. 

Éjfél tájban rakták valahogy szekérre a kompletámente ronggyá ázott előadót. Ölelgetve-csókolgatva ígértették meg vele, hogy máskor is eljön „ugyanilyen fontos és érdekes témával” –, majd elfuvaroztatták a vonatállomásra.

Soha többé hírét sem hallották. Barátom (aki magam is lehettem volna) rendes tanári kinevezést kapott, utóbb körzeti igazgatóként harcolt a fenerossz setétség ellen. Tudományos ösmeret-gerjesztő munkája sikerét mi sem bizonyítja ékesebben, mint hogy a flukszusos cserebogárlepkék mindmáig eurószéles ívben kerülik el ezt az egész csodálatos Transzszilmániát.