Költészet napja. Egy nap, ami a költészeté? Egyáltalán mi a költészeté, mit mondhat a magáénak? Múltat, jelent, jövendőt? Csak a múltat? Vásárlókat, hallgatóságot, olvasókat, elefántcsonttornyokat, öngyilkos-hajlamot, dilettantizmust, hedonizmust, posztmodern egyetemi katedrákat, internetes megosztások tömkelegét, jobb vagyok Attilánál, írni én is tudok alapállást, pénzbefizetős antológia-halmokat, hónapról-hónapra tengődő irodalmi lapokat? Ünnepeljük-e a költészetet, vagy gyászmenetben állunk? Milyen üzenetek kellenek? Lehet-e üzenni a költészet által napjainkban? Évi egy-két könyvet olvas a magyar s ebben benne van mindenki, a bölcsészek (?) száz kötete, s a Németországban hegesztők (bocs) nullája, a szakkönyvek, szerintem lassan a katalógusok, prospektusok is. Persze próbálkozunk, a költőiség attitűd, sok-sok pillanatnyisággal, szóval próbálkozunk giccsbe hajló szlemmel és dadaizmus felé konvergáló posztmodern utáni hiperposztmodernnel, na és a „fűzfa”- és közhelyrímeltetés is inkubálja magát.

A magyar költészet maga a csoda, múltjával és jelenével együtt. Zseniális magyar költők alkotnak ma is, itt élnek közöttünk és szépséget teremtenek. Olvassunk és buzdítsunk olvasásra minél több embert, elsősorban a gyermekeket, főként a gyermekeket, leginkább őket, ha mást már nem lehet, legalább őket. A költészet „örök és elpusztíthatatlan”, segítsünk, dolgozzunk azon, hogy az olvasók visszataláljanak hozzá, mert nem céltalanság, nem szavak szolgálta üresség, nem haszontalan betűhalmaz, hanem a művészet egészével, a valódi művészet egészével

„… nem önmagáért van, de értünk, emberekért, az embereknek a világba, a mindenségbe, az egymáshoz való tartozásba vetett hitéért van.” (Kós Károly: Guild of Handicraft)

Csíki András