Amikor utoljára boldog voltam, az a medence másik oldalán volt, most meg a plafon alatt. Vannak olyan pillanatok, mikor fekszünk az ágyunkon, és nézzük a plafont, s a gondolataink csak úgy pattannak vissza a plafonról, és ahogy esnek vissza különösen súlyosak lesznek, nagyon meg tudnak terhelni, valójában nem szabadulunk semmitől...ám a tekintetünk szabad...s olykor oly csodás dolgokat látunk a plafonon át...vagy oly rosszakat...de a csoda mégis a plafon alatt van...a csoda, vagy a boldogság, vagy a rossz, a jó...minden. A gondolatok s az érzések bennünk születnek - bennem és benned -, ám a plafonon át válnak szabaddá, s olykor hajlamosak vagyunk a magunk "szabadulását" (is) éppen a plafonon át keresni... Vak aki nem látja, hogy a plafon alatt vannak a csodák, a szép dolgok, azok amikért érdemes élni...egy tapintásért, egy ölelését, egy csókért...egy ártatlan titkos szóért, amit ha kimondunk -mégiscsak- megkönnyebbülünk. Van, hogy néha ki kell mondani a dolgokat...a kezdetet jelentő nagy szavakat, és a véget jelentő rövid velős szavakat. Én most boldog vagyok, mert a plafon alatt találtam meg a mesét...igaz, néha nem értem, de úgy hallgatom, mint kiskoromban a bakeliten... Bármilyen hihetetlen, az is tele volt érzésekkel, és én egy pillanat alatt meseországban éreztem magam...mint ahogyan most is a napokban. Sok ilyen mesét akarok még, de csak egy mesélőt!