Amikor 14 évesen elütött az autó, a levegőben egy pillanatra csend lett...béke, akkor nem fájt semmim... különben mindig fáj valamim, most a fejem...előbb a hasam... nos ennek ellenére nem hiszem, hogy "képzeltbeteg" lennék, csak odafigyelek magamra... a fizikai fájdalom nem jó, de a lelki az nyomasztóbb...így egy szerelmi csalódás...benned van az érzés, de nem tud kiszabadulni, vagy egy vágy valaki iránt, hogy "akarod", vagy "visszaakarod", de nem jön össze, és kapaszkodsz a régi szép emlékekbe (egyik-másik dolgot "az emlékkel" méred össze)...vagy az emlék kapaszkodik beléd a hegyes karmaival, és FÁJ... nem enged, és te sem engeded el őt...

És fáj a hiánya valakinek, vagy valaminek, úgy lennél vele, vagy ő veled, de nem lehet...nem :(

Lépni kell. Van új a nap alatt, s ami még ennél is szebb, hogy a szép - akár a fájdalom - nem múlik el könnyen... "a szerelem bennünk van"... Ébredsz a párod mellett, reggelre nem múlt el az esti érzés...olyan hihetetlen, úgy tudsz örülni...olyan szép az élet, eszedbe sem jut milyen csúfos vége lehet...DE nem lehet, tudod, most nem, ez az igazi...te is tudod, én is, mindenki...

A plafont már nem nézem...a fejem is fáj...nem "keresek", a földet nézem és az orromon veszem a levegőt, nézek jó nagyokat üresen a "semmibe", s miközben a szavakon gondolkozom, feledem a fájdalmat, a sok régi emléket s az időt, mely most olyan lassan telik...

Végülis, az egyik volt pszichológia tanárom szerint az ember akkor lesz szerelmes, amikor az akar lenni... gondolom az "akarat" akar az lenni, ebben nincs logika...Szerintem a szerelem tiszta logika. És én most logikus vagyok... fene tudja...nem tudom mit írtam egy sorral feljebb, de megint érzek egy fájdalmat...!