A várakozásoknak megfelelően március eleje nem is volt annyira meleg...hiányzik a hóvirág a kertből meg a "bigyirik"...de megvagyunk. Olyan volt ez az első hét, mint az ólom. Szürke. Lágy. ...lágy...formálható...egészen érdekes...olyan hangulat ihletett írásra, mint régen, mikor alig láttam értelmét az életnek, vagy a létemnek... Tudod, mintha fekete, sűrű, ragadós szurok bugyogna benned, és égetne, ki akarna tőrni belőled, de te nem akarod...nem akarod, hogy a szürkeség, és a fájdalom ráragadjon más dolgokra is, hogy aztán máskor mikor tiszta lesz lelked, bepiszkítson... hazudjunk csak...olyan jó néha hazudni magadnak azt, hogy minden jó, és szép, és nem venni tudomást az ellenkezőjéről...az élet a drogom...az életem a "szer"...ettől az élettől jövök kábulatba, ezért olyan drága minden pillanat ami jó, ami szép...
Szóval hülye egy hét volt...pont olyan, amire vártam...de most így utólag...mindegy...mert ennek is vége, vége. A dolgok véget érnek. Minden, nincs kivétel. Semmi sem örök. Minden csak idő kérdése...eljön a vég. ...nem is ezért kell alkotni, tervezni, létrehozni, hanem az érzésért, mert az tovább él a pillanatban...igen...a pillanatban...azt adtam másoknak, és azt kaptam másoktól...pillanatot, értékesebbet a kenyérnél s a víznél is, mert a pillanatra emlékszem, és te a pillanat része vagy, "beleszorultál" -akkor- ... -ott- ...így maradtál meg nekem, és így maradok meg én is neked. Remélem. Ez a hét is egy pillanat volt, de ebbe fájdalom, és magány szorult.