Báthory Gábor volt Erdély fejedelme,

De most elhagyta őt az Isten kegyelme.

Ezerhatszáznyolctól eleget kísérte,

Hanem ezt Báthory még észre sem vette.

Még húsz éves sem volt, fejedelemmé lett,

Talán azt sem tudta, miből áll az élet.

Bethlen segítette épp a trónra ülni,

Báthory nem tudja tisztségét becsülni.

Erőszakos, léha, tivornyák embere,

Lopja kincstárát, de nem tesz semmit bele.

Most mikor a császár fegyvert fog ellene,

-Zavarja a bécsi béke feltétele-

Fejedelem kéne, határozott, bátor,

Nem ez az életunt, gaz Báthory Gábor.

Lám, mostan is Bethlen menti a helyzetet,

Török segítséggel állít fedezetet,

Kiveri Forgáchot, győzelmet visz végbe,

Őt teszi a török fejedelmi székbe.

'613-at írtak akkor éppen,

És minden így történt, mint írtam, e képen.

Országgyűlés mindezt megerősítette,

Fejedelmi székbe lám, Bethlent emelte!

Tudjuk, Kolozsváron döntöttek a Rendek,

Érezték, Erdélyben helye van a rendnek!

Báthoryt leölték, épp Nagyvárad mellett,

A sors nagy bosszúja rajta is kitellett.

A Bethlen kezéhez nem tapadt gyilkos vér,

Békesség, gyilkosság egymás mellett nem fér!

Amikor a gyilkos jelentkezett nála,

Mert, amint mondotta, mindennek van ára,

Bethlen "jutalomból"fogságra vetette.

És én, úgy gondolom, hogy igen jól tette!

Most visszatekerem az Idő fonalát,

Nézzük fejedelmünk hű emberi arcát!

Amit a kortársak „kenegettek” rája,

Íme a Gáborunk színe és fonákja!

Óvatos és ravasz, józan, ábrándozó,

Ruganyos – rugalmas, de nem megalkuvó.

Hívő, nem elfogult merev kálvinista,

Habár a bibliát többször átolvasta!

Munkában nem fárad, csüggedést nem ismer,

Ki, ha sikertelen, újrakezdeni mer!

Támad és visszavág, hogyha védekezik,

Önérzetes ember, sohasem kérkedik.

Jó gondolkodású, esze olyan éles,

Mint a jól megmunkált és büszke kard éle.

Mindig bátor, merész, de konok, számító,

Mégsem erőszakos, magát nem ámító.

Felrója, ha kell a mások hazugságát,

Ő maga megtűri s védi hamisságát,

Ha a politika éppen úgy kívánja,

Hogy a török, német, mit gondol, nem bánja!

Nem fösvény, mégis kér pontos elszámolást,

Nem szereti a sok hímezést – hámozást.

Korának hű fia, a képen cselekszik,

Családja körében gyöngéd, „viselkedik”.

Szolgáival szemben szigorú, humoros,

Többet tréfálkozik, ha egy kicsit boros.

Egyébként is ritka az Ő mulatása,

Úgy írják, kínozta gyakran fejfájása.

Beszéli a latint, törököt, németet,

Külsőjében felvett egy „öles termetet”,

Ahogy Don Diego, tánctanára írja,

„Jól formált” két lába a táncot jól bírja.

Feje és arca nagy, a homloka széles,

Tágra nyílt nagy szeme igencsak beszédes.

Szemöldöke ívelt, dús volt, nagy a szája,

A fogai ritkák és nagy a szakálla.

Széles volt a háta, a dereka karcsú,

Tehetséges táncos, lám, mily színes arcú!

Udvari inasa, Kemény János írta,

Az emlékíró, ki barátságát bírta:

„Nagy fejedelem volt, úgy Mátyástól erre,

Nem volt még Erdélynek ilyen fejedelme.

Talán István király hasonlít csak rája,

Erdély fejedelme, lengyelek királya.”

Kemény írja:”eszes vitéz és kegyelmes”,

Conversatioban nyájas , illedelmes.

Az istenfélésben magát nem tettető,

Az „eklézsiákat építő, segítő”.

Disputatiokban igen gyönyörködő,

Vitéz rendek fölött atyaként őrködő.

Tud „egyensúlyozni” császár s szultán között,

Ha már fejedelmi köntösbe öltözött.

Emberi gyarlóság is tapadt kezéhez,

Így, vonzódott nőhöz, tánchoz és zenéhez.

Én is tennék még egy jelzőt a nevéhez,

Csatlakozván Kemény érces beszédéhez:

„Mohamedán Gábor” volt a gúnyos neve,

Itt nem magyarázom, több fér ebbe bele!