Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

                                                                                                                                                                                                       …

                               

                                                                                                                                                                  

                                BEVONULÁS ERDÉLYBE, KOLOZSVÁRRA. 

 

                                              Marianum – Kolozsvár.  XII.

 

 

        A tények makacs dolgok! 1940 augusztusára és az azt követő hónapokra, eseményekre gondolok. Ami megtörtént felejthetetlen és mélyen a tudatunkban marad. Nem engedik a megemlékezőt, bármennyire is kerülni szeretnénk a túlzott érzelmi, szirupos, giccses megközelítését az akkori eseményeknek, amelyek kétségtelenül befolyásolták életünk alakulását. A szüleimét, az enyémet és számtalan, több tízezer, tán százezer erdélyi sorstársunkét is.

        Az ismert II. bécsi döntés után Magyarországgal nagyot fordult a világ!

Visszakaptuk Észak-Erdélyt, azaz 43 ezer négyzetkilométernyi területet. Az átadásra közös magyar-román bizottság alakult, amely 1940. szeptember 1-én, Nagyváradon kidolgozta a kiürítési tervet.

        Horthy Miklós, magyar kormányzó hadparancsa 1940. szeptember 3.-án az átadásra ítélt területek megszállására utasította a magyar hadsereget:

        „ A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezer esztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadulást viszünk 22 év óta rabbilincsbe élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szemeitek előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében: Előre a Keleti Kárpátok gerincéig! „

     (Erdély bevonulás 1940. Szalay könyvek,2012).

Megkezdődhetett a bevonulás!

Bármily furcsa, de magamban három féle bevonulást tartok számon. Ez egy szubjektív megközelítés, de valós tények, számomra igazi történelem. Akár időrendbelileg, akár fontosság szerint próbáljuk követni, mindegyik a maga nemében jelentős, nagyon is!

         Vegyük sorra: Az első szerint, a magyar hadsereg tervszerűen, sorra vonult be a visszakapott területekre Észak-Erdély településeire, városaiba. Mindez pár nap alatt zajlott le szeptember 5.-e és 13.-a között. Viszonylag gyorsan, a tervek alapján. Korabeli tudósításokból, dokumentumokból tudjuk, hogy elsőként Bihardiószegre, utoljára Sepsiszentgyörgyre, Kézdivásárhelyre és más háromszéki településekre vonult be a honvédség.

         Arról is olvasni lehetett, hogy a visszacsatolásra kerülő városok és falvak magyar lakossága még a bevonulások előtt önvédelmi gárdák, polgárőrség létrehozásával reagált a felbolydult rend védelme érdekében. Igyekeztek megakadályozni, hogy a kivonuló román hadsereg és adminisztráció gyárakat szereljen le és olyan eszközöket, amelyek szükségesek voltak a települések további zavartalan működéséhez. Több-kevesebb sikerrel. Sajnos egyes helyeken mégis történtek bajok, atrocitások, sőt emberáldozatok is. A visszavonuló román katonaság többször megsarcolta a magyar lakosokat, településeket. Olyan esetekről is olvasni lehetett, hogy fegyveres összetűzések is voltak. Lesipuskás lövöldözések román részről és megtorlások a honvédség által. Ezekről bővebben a történelemkönyvekben pontos adatok találhatok. Most csak két kirívó esetet említenék: Zilah mellett Ördögkúton a görögkeleti templom tornyából lőttek magyar katonákra. Szilágyippen viszont, egy magyar honvéd alakulat indokolatlanul súlyos megtorlásra ragadtatta magát a helyi román lakósággal szemben, egy elhamarkodott tiszti parancsra. Mindkét helyen emberek haltak meg, katonák, és polgári civil lakosság. Ezt hozta magával az akkori különleges feszültség. Sajnálatos, gyászos események voltak!

        De más kellemesebb eseményekről is értesülhettünk. A szeptember 5.-től az Erdélybe bevonuló honvédcsapatokat a magyar lakta településeken, városokban leírhatatlan ünneplés fogadta. Mindenhol készülődtek a bevonulásra, a falvakban, városokban ünneplőbe öltözött emberek lesték, várták órákon át, esetleg félnapon át az első bevonuló honvéd alakulatokat.

        Az erdélyi és székelyföldi kortársaktól, lakosoktól találni idézeteket, kijelentéseket a bevonulással foglalkozó történelmi szakkönyvekben, a korabeli újságokban erről az euforikus hangulatról: „Olyan boldog sosem volt és sose lesz az itt való nép, mint akkor” – emlékeztek ezekre az időkre az öreg székelyek még évtizedekkel később is. (Romsics Ignác: Magyar sorsfordulók 1920-1989. Osiris kk. Bp.2012).

        „Székelyföldön az asszonyok kürtöskalácsot sütöttek, dobálták föl a teherautókra, szekerekre a katonáknak, és ha megállt a kocsi, körbejártak a fenyővizes butéliák (...) „a lányok meg voltak bolondulva a katonák után. Olyan szép katonák voltak, hogy sem azelőtt, sem azután olyant nem lehetett látni, magyar katonát! (...) Azok úgy néztek ki, mint akiket gyufás skatulyából húztak ki!” (Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély 1940-1944. Jaffa kk.Bp.2011).

          Számos ehhez hasonló esetekről, történésekről, hangulatról lehetett olvasni.

Nem kis empátiával végiggondolva ezeket a várakozásokat, fogadtatásokat és ünnepléseket, bizonyára emlékezetes maradt minden résztvevőnek: a bevonuló honvédségnek éppúgy, mint az ottani lakosságnak. Ott állni ünneplőbe öltözve, nemzeti kokárdákkal, addig eldugott magyar zászlókkal, virágokkal és lesni egy tömegekkel zsúfolt utcában, hogy mikor kanyarodik be az első honvédkatonák menete tiszti felvezetéssel, a piros-fehér-zöld nemzeti zászlóval!...Majd üdvrivalgás, éljenzés és örömkönnyek! Bizony kit nem fojtogathatott a sírás, a meghatódottság?...

          Belegondolva erdélyiként, most jó pár évtized múltán is, milyen jó lett volna mindezeket átélni, látni!... Néha elszalad a fantázia, a képzelet, de gondolom megbocsájtható!

                                                                          X

           Az Erdélybe való bevonulásnak a kolozsvári ünnepsége talán mindennél felemelőbb volt! Bevonulás Kolozsvárra! Erdély szívébe, Erdély fővárosába!

Ez lenne a második féle bevonulás, az én sajátságos nézetemben. Mégiscsak a szülőváros, Kolozsvár történelmének nem akármilyen eseménye volt ez a 20. század derekán! De nem ám! Kétszeres és megismételt. Előbb a honvédség 1940. szeptember 11.-én, majd pár nappal később szeptember 15.-én Horthy Miklós kormányzó jelenlétében.

          Megvallom, olyan jó eső érzés leírni: 1940. szeptember 11.-én, szerdai napon, Kincses Kolozsvár, Mátyás szülővárosa visszatért Magyarországhoz!

          Délelőtt Beck Albert ezredes a városházán délelőtt 11 órakor hivatalosan is átvette a város parancsnokságát. A bevonuló honvédség bőrig ázva érkezett meg a városba.

 „ A Magyar Honvédség ünnepélyes bevonulása délután kettő órakor vette kezdetét. A lakosok aznap reggelig csak otthonaikban készülhettek az ünnepségre, mivel addig rendszeresen cirkáltak a román járőrök és páncélosok a város utcáin és közterein. Távozásuk után az emberek tömegesen tódultak az utcára, hogy kitűzzék a titokban varrt zászlókat.(...) a szakadó eső ellenére az emberek tömött fürtökben figyelték a járdákon, az ablakokban és a környező erkélyeken, ahogy Jány Gusztáv altábornagy vezetésével felvonultak a fellobogózott Unió utcán a 18. gyalogdandár...és a II. hadtest alakulatai. .(...) Ünnepi díszbe öltözött a Mátyás-szobor is. Hatalmas ország címert helyeztek el a tövében, oldalain pedig a magyar ruhába öltözött, Bocskai-sapkás helyi fiatalemberek álltak díszőrséget.” ( Erdély bevonulás 1940. Szalay könyvek, 2013).

       A Himnusz elhangzása után üdvözlő beszédek következtek, majd a honvédség felvonulása, Az éljenző tömeg virágesővel árasztotta el a katonákat. Már ekkor, a kolozsváriak megadták a módját az ünneplésnek! De ez még csak a kezdet volt.

       1940. szeptember 15-én, négy nappal a magyar csapatok bevonulását követően egy újabb, az elsőnél jóval látványosabb ünnepélyre került sor. Ez volt a megismételt bevonulás!

A rendezvényre három különvonattal érkeztek a vendégek: Horthy Miklós kormányzó és hozzátartozói, képviselők és a főrendi-ház tagjai.

        Erről az ünnepségről eredeti híradófelvételek és fényképek tucatjai maradtak ránk. A fentebb idézett Szalay könyv leírása alapján, a Mátyás-téren 10 óra 30 perckor a Himnusz eléneklése után Teleki Pál miniszterelnök köszöntötte a kormányzót és az erdélyi magyarságot. További köszöntök után, Horthy Miklós szívhez szóló beszéde következett. Telekihez hasonlóan, hogy Észak-Erdély visszatérésében az igazság győzelmét látja. Nemcsak Kolozsvárt köszöntötte, hanem Erdély visszatért részeit is. Beszédében, többek között, értékelt és bíztatott is. A sorsot emlegette, amely Kelet és Nyugat határán megpróbáltatásokra kárhoztatta a magyarságot. Szerinte:”... egy szomorú korszaka a magyar történelemnek lezárulóban van.”. Sajnos ebben nagyot tévedett! A második világégés éppen csak elkezdődött és Magyarország sorsa ezután sem lett jobb!

         Horthy beszédében igyekezett a nemzetiségeket megnyugtatni és az új határokon túl rekedt magyarságot kitartásra buzdította.

         A szónoklatok után elszavalták a Szózatot, majd díszmenetben Jány Gusztáv altábornaggyal az élen, elkezdődött a honvédség egy órás díszfelvonulása. A parádét fergeteges tapsvihar kísérte a jelenlevő kolozsváriak és a vendégek részéről. Ez volt a fényes, díszes, parádés bevonulás Kolozsvárra, ahol még a Magyar Légierő is képviseltette magát vadászrepülőkkel és bombázókkal is.

         Éljenzések, virágeső, sírás-nevetés, örömkönnyek és nagy bizakodás jellemezhették ezt a fajta kolozsvári bevonulást. Biztos jó volt akkor kolozsvárinak lenni!

 

          Korábban háromféle bevonulást emlegettem. Igaz, ezt szubjektívnek, sajátságos besorolásnak tekinthetjük. Időrendben az első a magyar honvédség bevonulása Erdélybe, 1940. szeptember 5-vel kezdődően, a második a kolozsvári lenne, a kettős megismételt jellegével 1940. szeptember 11. és 15.

         A „száraz” történelmi tények után, amelyeket, mint említettem előbb, nem lehetett kikerülni, elhagyni, ezért is idéztem könyvekből, most már az igazi, a családi bevonulásra térek át. A harmadikra! Ez volt számomra, mint jövendőbeli kolozsvárinak a legfontosabb, a leg...leg... és tovább ragozhatnám. Ez volt az IGAZI bevonulás! A leendő szüleim bevonulása, letelepedése Kolozsvárra és ennek következtében nyílván az én szülővárosom is.

         Az előző bevonulások kétségtelenül nagyon fontosak voltak történelmileg Magyarország és Erdély szempontjából, de ennek folyományaként, ennek következtében az általam harmadiknak nevezett bevonulás, kellő szerénységgel, a LÉTEZÉST hozta el számomra! Nem is akárhol!

                                                                        X

 

-         Megérkeztünk! – mondhatta leendő jó apám, amikor a Brassóból indult vonatról leszálltak feleségével, leendő anyámmal a Kolozsvári állomáson. Velük együtt utazott a rokoni csapat is, édesanyám testvérei: Szabó József, aki 21 éves felnőtt férfinek számított, Szabó Juliska, 19 évesen már eladó sorban volt, Szabó Erzsébet 15 éves bakfis, és a legkisebb testvér, Szabó Jani, csak 14 évesen.

-         1940. november hónap vége volt.

-         Nagy volt a sürgés-forgás körülöttük. Mindenki a maga hozta cókmókjával, bőröndjével, zsákba gyömöszölt cuccaival volt elfoglalva.

-                 Az idő épp akkor...hát nem tudom milyen volt. Talán éppen sütött a nap. Ez így kellemesebb, hangulatkeltőbb lehetett, mintha csorgott volna az égi áldás. De az esőre is rá lehetett volna fogni – ha netán esett volna-, hogy biztos azért szakad, hull, mert siratja Dél-Erdélyt, az ottmaradottakat, akik román fennhatóság alatt lesznek kénytelenek élni további napjaikat...De ha belegondolunk, hogy akár a nap is süthetett hét ágra és talán újongani is lehetett ennek, hisz íme,most már új világ, egy új élet kezdődik majd itten Kolozsvárott. Mindnyájuknak, a most érkezetteknek. Magyar világ! A vonatos utazás megvolt, túl vannak rajta, úgy ahogy eltelt. Várakozással.

-                 Leendő anyám számára a mostani megérkezésnek másmilyen lehetett a hangulata. Minden bizonnyal más volt, mint a korábbi nagy utazása. Amikor még 1920-ban, kisgyerekként szüleivel Chicagóból, Amerikából indulva átkeltek hajóval az óceánon, több hetes utazás, zötykölődés után megérkeztek Székelyföldre, Homoródszentpálra. Hazaérkeztek édesapja szülőfalujába. Az akkori utazás nem volt más, mint az évekkel korábbi kivándorlás után egy székely család hazavágyott egy messzi idegen országból. Az USA-ból hazatelepült Magyarországra, magyar világban akartak élni!

-                 A mostani, 1940-es utazás hasonlósága „csak” az volt, hogy leendő szüleim és testvérei szintén magyar világba vágytak. Magyarként akarták élni további életüket, magyar állampolgárként. Az 1920-as és az 1940-es utazásokat a történelem forgószele, a világháborúk rájuk kényszerítették, befolyásolták. De az érzés, az akarat hasonló volt: magyarnak maradni!

-                Jóanyámnak tán akkor épp a kolozsvári állomáson, nem jutott eszébe a két utazásának hasonlósága, de esetleg bevillanhatott. Rég volt, nagyon rég, az 1920-as nagy utazásukkor alig volt 3 éves. Az is meglehet, hogy Ő azóta más utakon nem is nagyon járt,nem sokat utazott,csak  Homoródszentpál és Brassó között. Brassó is viszonylag nagyvárosnak számított, amikor megözvegyült apjával és négy kistestvérével beköltöztek Brassóba.

-               Most már azt az időszakot el kell felejteni. Itt most Kolozsvárott új élet kezdődik. Más, mint volt korábban. Itt most nagy a felbolydulás az állomáson. Az épületén magyar zászló lengett, körülöttük mindenki magyarul beszélt. Az utasok közt sok volt a menekült, sokan nézelődtek, vártak valamire, tán valakire. Ahogy körülnézett, úgy vélte, a körülötte zajongó, zsibongó sokaság, mintha valamire várnának, lelki támaszra, fogódzóra a jövőre gondolva. A velük együtt érkezettek, a menekültek, mintha mindenki jobban szerette volna érezni magát. Ezért voltak hangosabbak, zajosabbak, néha éles kacagás hallatszott távolról. Másmilyen volt a tömeg hangulata, mint a brassói állomáson, amikor elindultak onnan. Ott most Románia van. Itt meg Magyarország! Ez ég és föld egy erdélyi magyarnak! Ezt csak az tudhatja, aki átélte a különbséget!. Ha nem is ujjongva, de azért mégis jobban érezhette mindenki magát, aki akkor leszállt a menekült vonatról.

-                 Leendő szüleim megérkezésük után bizonyára nem sokat nézelődtek az állomáson. Ők már tudták hova kell  menjenek. Valahol már várták Őket albérleti lakással, és ami lényeges volt új munkahellyel. Köszönhetően az Unitárius Egyháznak. Ők segítették, támogatták első kolozsvári lépéseiket, új életük elindulását.

-                 Az állomáson miután számba vették, hogy minden csomagjuk megvan, elköszöntek a velük együtt érkezett ismerősöktől, barátoktól. Nagyon sok csomagjuk nem lehetett, sok mindent nem cipelhettek Kolozsvárra, csak amit kézben elbírtak. A kis csapat, leendő apám vezetésével, elindult az állomásról a belváros felé.

-               Bizakodva, reményekkel tele.

-                                                                         X

-                    Utólagos töprengéseim a fentiekkel kapcsolatban:

-         Vajon a mai húsz éveseknek, harmincas – negyvenes generációnak, vagy az ennél idősebbeknek van-e fogalmuk, elképzelésük, hogy milyen volt, hogyan érezték magukat azok a közeli és távoli rokonaik, őseik, ismerőseik, akik megélték ezt a hurcolkodást? A kényszerű lakhelyváltoztatást? Amikor a történelem veszett forgókereke rákényszeríti családok ezreit vándorútra?

-                Ezért is mondogatom gyakran, meg írogatom újra és újra, hogy a mai, mostani fiatalok merjenek kérdezősködni, faggatni az időseket, akik még be tudnak számolni a múltról, ezekről az eseményekről, helyzetekről, a saját érzéseikről, tapasztalataikról.

-                 Hogy mire jó a kérdezősködés? Talán egyeseknek unalmas lehet, felesleges...De a tapasztalat gyűjtésére talán jó lehet, a tanulságok levonására. A múltból kell tanulni, erőt meríteni a jövőbeni döntésekhez.

-                  Régi nóta: a múltat nem lehet eltörölni. Azt már megérte, végigjárta sok ember, abból van mit megjegyezni. Egy régi latin mondás szerint: „Historia est magistra vitae!”, vagyis „ A történelem az élet tanítómestere!”

-                  Ezt jó nem elfelejteni!

 

2013. Augusztus.      

-                     

-                  

-             

-          

-          

 

Megtekintések: 440

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Barta László Augusztus 9, 2013, 8:50pm

 Rövidke nyaralásból hazaérkezve, most olvasva a számomra igen megtisztelő hozzászólásokat,így Mindnyájuknak köszönöm az érdeklődést!Örvendek,hogy tetszett az írásom.Idővel megpróbálok minden kedves Hozzászólónak személy szerint is válaszólni.Ismételten köszönöm a biztatást is. Különben ezen írásom címe:"Bevonulás Erdélybe,Kolozsvárra" (gondolom technikai malőr miatt jelent meg:"Cím nélkül"). Ezért elnézést kérek.     

Hozzászólt Kocsis János Augusztus 6, 2013, 10:31pm

Sajnos ma ez már CSAK a múlt emlékei. De a múlt kötelez, hogy ne

felejtsünk és bár most kevesebben vagyunk mint a románok (tudjuk miért), Erdély a miénk (is).

Játszunk el a gondolattal, hogy lehet még Erdély autonóm terület, független kis állam.

Biztos nem lenne akkora öröm mint 1940-ben, de hogy tudnánk ünnepelni az biztos.

És szerintem a múltnak van egy másik fontos üzenete: Őseink sohasem adták fel a reményt, mi se tegyük !

Hozzászólt Bartha Terike(szül.Gellér Terike Augusztus 6, 2013, 7:40pm

Az általad megemlített 22 évvel korábbi esemény.Bár lehet,hogy már ismered. Akkor is! Emlékezzünk! Így az örömüket is másképp értékeljük. És a szomorú jelen,a rövid videó részlet utolsó mondata ...

http://youtu.be/ktlo6mzkq6s 

Wass Albert: "Így érkezett Románia Kolozsvárra" ezt keresd a youtube-on

Hozzászólt Süle Irén Augusztus 6, 2013, 5:46pm

Nagyon tetszett ez a régi időkre emlékeztető írás!

További ilyen írásokat várok még!Gratulálok!

Hozzászólt Gálffy Mária Augusztus 5, 2013, 5:49pm

Nagyon szép ez a történelmi adatokkal alátámasztott írás.Az én személyimben így szerepel:Születési hely:Kolozsvár-Magyarország,mivel én még "magyar világban"születtem,még ha az utolsó hónapokban is.Édesanyám sokat mesélt a kolozsvári gyönyörű,szívet melengető bevonulásról.

Köszönöm,hogy olvashattam és várom a folytatást.

Hozzászólt Józsa Miklós Augusztus 5, 2013, 4:49pm

Kitűnő írás!

Olvasása közben felelevenedtek bennem azok az emlékek, amelyeket egy Kézdivásárhely melletti kis faluban, Kézdisárfalván tapasztaltam, hatévesen: lelkes készülődés, díszkapu, virágözön, az első kakastollas csendőrök megjelenése, a nemzeti színű szalag és a címer előkerül egy bekeretezett családi fénykép hátlapja alól, a román nyelvű óvodából I. osztályba, ahol magyarul tanulunk, és  nem kell Sanatate! - t köszönni.

Kár, hogy már háborús idők voltak. az "Édes Erdély, itt vagyunk..." szövegének módosított változatát énekelték: "...benned étlen meghalunk."... de szép volt!!!

Gratulálok! Várjuk a folytatást!

Hozzászólt kovacs judit Augusztus 5, 2013, 4:02pm

Nagyon meghato.Visszaemlekszem a nagymamam mikor meselte ezeket a torteneseket,ugyanazt elhettem at itt most ujra,csak most meg meg is sirattam(talan magamat is)..Koszonom.

Hozzászólt Buksa Eva-Maria Augusztus 5, 2013, 1:39pm

Köszönöm ezt az empátiával megírt, szubjektív megjegyzésekben bővelkedő TÖRTÉNELEM LECKÉT vagy. talán inkább, TÖRTÉNELMI VISSZAPILLANTÁST...A mi nemzedékünknek szüleink, nagyszüleink ( és a két a magyar honvédekért rajongó nagynéném) sokat és részletesen mesélt a Marosvásárhelyre való örvendetes bevonulásról. De - sajnálattal nyugtáztam, hogy két gyermekemet ezek az események nem érdekelték, tanítványaimnak is csak jelzés szerűen beszéltem erről. Nem tanúsítottak ők sem semmiféle érdeklődést.

Hozzászólt Nagy Magdolna Augusztus 5, 2013, 11:11am

Nem telik el emberöltő hurcolkodás, költözködés nélkül. Mi már ilyen kényszerpályán mozgó nemzetség vagyunk, ennek minden kellemetlenségével, bújával-bajával. Volt, van és lesz (is) mire emlékezni.

Hozzászólt Berekméri Edmond Augusztus 5, 2013, 10:44am

Megható pillanatokat idézett fel, sok olyan érdekességgel, amit eddig nem volt lehetőségünk megtudni. Teljes mértékben egyetértek a zárósoraival is, a múltat nem lehet (és nem szabad) eltörölni, de elfeledni sem! A múlt megismerésre kötelez, a jelen feladatokat ad, a jövő számon kér... - olvastam valahol a nagy igazságot.

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2024   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek