A leggyönyörűbb, amit valaha hallott. Annyira szép, hogy bár idegen nyelven van, és egy szót sem ért belőle, de megtanulta. Tudja, hogy magyarul van, mert Budapesten vette a lemezt, és most elénekli nekünk hálából – mondta holland vendégünk.

Forrt a világ akkoriban. A mi világunk Romániában. Egypártrendszer lévén semmilyen politikai irányzat által gerjesztett utálkozás nem akadályozta az események kibontakozását. Sőt. Románt, magyart, más kisebbségieket összekovácsolt Temesváron Tőkés László református lelkész háza előtt, akit éppen el akart mozdítani a hatalom a parókiáról a magyar TV-nek adott interjúja miatt, amelyben kimondta a kimondhatatlant: megkülönböztetés van. Számunkra hátrányos megkülönböztetés van. Dehogyis használt olyan szavakat, amelyek ma röpködnek a fejünk fölött, a hátunk mögött vagy akár a szemünkbe bárki irányából bárki irányába. Mégis száműzetés lett a vége, mert a szolidáris tömeget drasztikus eszközökkel oszlatták. A folytatást már mindenki ismeri. Mondhatni egész Európa drukkolt nekünk 1989-ben. Sok segélyt, lelki támaszt kaptunk Magyarországról is.

Így érkezett hozzánk 1990 tavaszán egy holland szállítmány két önkéntes sofőrrel, hogy segélyként vetőmagot szállítsanak a moldvai csángóknak. Sepsiszentgyörgyig jöttek első nekifutásból, ott megszálltak egyik orvosnál, és segítséget kértek a további eligazodáshoz, mert akkoriban még nem úgy működött a világ, hogy bevágtak az autóba egy GPS-t, s annak topa utasításait követték árkon-bokron keresztül. Itt kerültem én a látómezőbe. A pusztinai származású E. Péter vállalta a közúti kalauzolást és a falun belüli bizalmi ember megtalálását, én pedig tolmácsoltam, ahogy tudtam: németül. Mindig ilyesmikből fakadnak a kalandok, a jókedv és nevetés: rossz az út, hiányzanak a közlekedési táblák, az egyik alig ért hollandul, a másik keveset németül, de ígéretet tesz, hogy megtanul, elő kell keríteni a fogadó felet a falu valamelyik sarkából, aki aztán hálából bebocsátást intéz nekünk méltán híres templomukba.

Megyünk is tovább, a vendégek semmiképpen terhére nem akarnak lenni az ottaniaknak, ők kaptak erre pénzt, megyünk és vendéglőben ebédelünk. Hol is? Bacauban állunk meg, tele van a nagyterem. Felfedezem a piros plüss-székes, fejedelmi díszítettségű külön termet, amelyet korábban a külföldi valauta-fétisizmus miatt tartottak fenn minden vendéglőben, és helyet foglalunk, mert gondoltam, ezt a flancot is mellőzni lehet immár. Hát mégsem, mert – mint később rájöttem – románul kezdtünk rendelni, s úgy kipenderítettek, mint a huzat. Holmi hazaiaknak nem jár e tisztesség. Hiába magyaráztam, hogy segélyt hoztak az urak Pusztinára, pénzükért talán megérdemelnének egy ebédet. Nem s nem. Kifele menet el kellett magyaráznom a vendégeknek, hogy miért kell nekünk elmenni, ha vannak üres helyek. Amint meghallották az idegen nyelvű beszélgetést, azonnal nyájasabbá váltak a „vendéglátósok”, s tereltek visszafelé. Ez is megvolt, még cigarettázhattunk volna is, de nem akartunk. Visszaérkezve mondtam, hogy az nem járja, hogy segélyt is hoz, fárad is, mégis a vendég fizet, megyünk hozzám, sütök egy tál húst hirtelen, jóféle székely pityókával, és elbeszéljük a nap eseményeit. Így is tettünk, némi ugyancsak jóféle nedűk kóstolgatása közben. Meg is mutattuk, hogy mulatnak mifelénk, énekeltünk ezt-azt.

Egyszer csak így szól egyik vendégünk: nagyon tetszett neki az egész nap, a hozzáállásunk, ahogy első szóra segítettünk nekik is, meg a rászorulóknak is, még mulattattuk is őket, most hálából és köszönetképpen ő énekel el egy magyar népdalt. Az első hang után felálltam, aztán a többiek is, csodálkozott, de intettem, hogy csak énekelje tovább. Tiszta, hibátlan kiejtéssel, hiba nélkül énekelte végig a magyar himnuszt.

I. megjelenés: Hetedhétharár