Soha nem volt különösebb tehetségem a sportok iránt és ez már kis koromban megnyilvánult, nem kis bánatomra. Emlékszem a grundon csak nekem volt eredeti football labdám (ez volt egyedüli játékom) és így is csak utolsónak vettek be a helyi csapatba. Azt is csak azért, mert különben nem adtam a labdát, és az 50’és években egy eredeti bőrlabdáért sokat adtak, még engem is bevettek a csapatba.

Később beiratkoztam az egyik városi ifi csapatba is, játszottam is vagy két mérkőzésen, de ott inkább azért drukkoltam nehogy nekem adják a labdát, mert nem tudtam mit csináljak vele. Próbálkoztam birkózással, bokszolással, tornával, de mindenhol hamar rájött az edző hogy velem nem érdemes foglalkozni. Nagyon el voltam keseredve, míg egy februári napon láttam hogy a Bega vizén valaki csónakázik. Na gondoltam ez biztos jó lesz nekem. Le is mentem a Bánatul sportegyesülethez és szerencsés napom is volt; mikor meg mondtam hogy evezni szeretnék megkérdezték beülök-e egy csónakba? Nekem több sem kellet, persze nem tudtam mire vállalkozom. Vagy 8-10 m-t sikerült eveznem, miután verseny kajak sikeresen felborul és én a jeges vízben kötöttem ki a parton levők kacagása közepett. Utána tudtam meg hogy a legkeskenyebb csónakot adták és fogadtak hány méter után fogok felborulni. A lényeg az hogy megtetszett, hamarosan már nem borultam fel (gyakran). Hamarosan kiderült hogy az evezés nem csak a kimondott evezésből áll, főleg télen mikor inkább a kondíciózáson a lényeg. Persze az is reám fért, a heti 2-3 kemény edzésnek hamar kezdett mutatkozni az eredménye, izmaim kezdtek kidomborodni, kezdett megjönni az önbizalmam.

És miután megjött a tavasz, miután ki lehetett menni csónakázni minden nap ott voltam. Pedig nem sétacsónakázás volt hanem kemény munka a javából. Szerencsére nem az iskola rovására ment, mert soha nem voltam első tanuló, az első 5-6 között voltam minden különösebb megerőltetés nélkül és ez nekem megfelelt.

A nyári szünidőben aztán jött az edzőtábor, amiről álmodni sem mertem. Bukarest mellet a Snagov tónál, ha jól emlékszem egy hónapra. Lévén soha nem jártam Bukarestben számomra ez nagy élmény volt. Egész éjjel vonatozni Bukarestbe, onnan pedig külön busszal Snagovra. Délig elfoglaltuk a sátrakat és már meg is jöttek a csónakok. Az elsőket hamar vízre is raktuk az autókról, de mikor a második után indultunk fegyveres katonák kísértek be a helyi őrszobára. Nagyon megijedtünk, nem tudtuk mi van, de mint később kiderült Gheorgiu Dej elvtárs üdülőházát használtuk átjáróházként hogy a csónakokat vizretegyük. Mi mondtunk hogy nem volt semmi kiírva, vidékiek vagyunk és végül miután megékezett az edzőnk kiengedtek. Persze ekkora már híre volt az egész táborban  “hőstettünknek”.

A napi két edzésen kívül a táborban nem volt sok minden mit csinálni. A falu messze volt, Bukarest még messzebb, pénze egyikünknek sem volt így hát csak tébláboltunk meg csónakáztunk. A koszt kimondottan jó volt, főleg az otthoni krumpli meg laska után a mindennapi hús, süti és csokoládé ellensúlyozta a két edzésen leadott energiatartalékot. A napi két kemény edzés, jó koszt meg a 16 év hamarosan meg is hozta az eredményt. 1960-ban az országos ifjúsági bajnokságon elsők lettünk a négyes kajakban 1000 m-en. Igaz ezt a verseny utolsó pillanatáig nem lehetett tudni, mert csak egy “orral” nyertünk és úgy ki voltunk fáradva mint még soha. De megérte, az az érzés hogy mi vagyunk valamiben a legjobbak csodát tesz.

Aztán teltek az évek, öt év egyetem, ekkor már el kellet határozni tulajdonképpen mit is akarok az élettől; nem volt elég idő sportolni is meg tanulni is s a tanulás mellett döntöttem. Szerencsére soha nem bántam meg e döntést. Az egyetem után aztán kihelyezés Marosvásárhelyre, s a Begát meg a sportegyletet egyre ritkábban láttam. Igaz évente egyszer – kétszer jártam Temesváron, de valahogy soha nem jutott idő meglátogatni ezeket.

Sok év eltelt, aztán az 50-éves líceumi találkozó egybe esett az egyetemi 45-évessel és eljöttünk a világ túlsó végéröl, gondolván lehet ez az utolsó látogatás szülővárosomba. A két találkozó közötti hét alatt aztán akadt idő meglátogatni egykori sport-egyesületünket. Mint várható volt minden megváltozott, az öltözök, a csónakház, stb. Kissé idegenül is éreztem magam a sok fiatal között, csak bámészkodtam, mikor egy adott pillanatban egy fiatal hölgy megkérdezte miben lehet segítségemre. Mint kiderült most ö az edző, egykori edzőm meghalt, de többet nem tudott mondani, többet nem tudott ez egykori “aranycsapat”-ról. Mert 1960-ban azok voltunk;  mi vittük a dicsőséget, Bukarest nem kis bosszúságára az érmek ~80%-át mi hoztuk el. Ahogy ott nézelődöm és felidézem a múltat, egy idős ember szegődik mellém és ö is megkérdezi ki vagyok, mit akarok. Mikor elmondom neki hogy 50-éve én is itt eveztem, előtte felderengett valami és megkért kövessem egy zsúfolt raktárhelyiségbe. És ott a falon volt két év dicsőségünk bizonyítéka, egy tabló. Valamikor a bejáratnál hirdette az ifjúsági bajnokok nevet, de teltek az évek, már senki sem emlékezett reánk és ki akarták dobni. Akkor jött az ötlete az illető személynek hogy ne dobjuk ki, a raktárban nem foglal helyet, és soha nem lehet tudni…És valóban ott van a nevem úgy 1960-ban mint 1961-ben az országos ifjúsági bajnokok között.

Tulajdonképpen semmiség az egész, de mikor megláttam a nevem pillanatok alatt megelevenedtek a régi évek és nagyon kellemes érzés volt ismét fiatal lenni, legalább egy pár pillanatra.