Besenyei Ferenc visszaemlékezése a II. világháborúra

1943 októberében nekem is behívom érkezett, s levente katonaként rukkoltam be Marosvásárhelyre. Onnan vittek Bilborba, a frontra, ahol már javában folyt a háború. A falumbeliek közül Szabó Pistával voltam egy században, akit már Ratosnyán, útban a front felé, ki akartak végeztetni a magyar tisztek, parancsmegtagadás miatt. Pista nem teljesítette a szakaszvezető parancsát, ezért bolsevistának titulálták. Amikor meghallottam, hogy főbe akarják lőni, felbiztattam katonatársaimat, hogy együttesen kérjük, követeljük a Pista szabadon bocsátását. Én voltam a szóvivő, aki figyelmeztette a tiszteket, hogy a fiúk mind a kivégzés ellen vannak, s jobb lesz elengedni a foglyot, mert lázadást szülhet a dolog. A tiszteknek nem volt más választásuk, kénytelenek voltak felmenteni Pistát.
Egy évet töltöttem a fronton, Bilbor után Szalárd környékén foglaltunk állást. Századunk Beszterce megyén át Nagykároly felé igyekezett, hogy találkozzunk a hadtesttel. Én a század előtt jártam, hogy biztosítsam az ágyúkat vonszoló lovaknak a szállást és a takarmányt. Bilakon fogtak el az oroszok. Egy háznál voltunk megszállva és este kimentem a lovakat megnézni. Az oroszok váratlanul körbefogták a házat, ellenszegülésnek nem volt értelme. A muszkák meztelenre vetkőztettek minket, és falnak állítottak, hogy kivégezzenek. Már azt hittük, hogy nincs tovább, de egy öreg orosz tiszt közbeavatkozása megmentette életünket. Késő ősz volt, nagyon fáztunk ruha nélkül, de nem akartak felöltöztetni. Végül egy-egy nadrágot kaptunk, hogy ne legyünk anyaszült meztelenek. Az ígérték az orosz tisztek, hogy Szászrégenbe visznek, ahol igazolványt adnak mindenkinek, senki ne próbáljon szökni.
A szökési gondolat először Régenben kezdett foglalkoztatni, amikor meggyőződtünk arról, hogy nem kapunk „papírt” és nem engednek szabadon. Marossárpatakról Fülöp Ferenc és Kondra Sándor volt velem, s őket is biztattam, hogy lépjünk meg. Ez nem sikerült, mert szigorúan őriztek. Gyalogosan haladtunk egy ismeretlen úticél felé, de ismert településeken át. Egyre közelebb kerültünk szülőfalunkhoz, Marossárpatakhoz. Gernyeszeg és Sáromberke között lelőttek egy foglyot. A vécére kérezkedett, de szökni próbált és az életével fizetett. A sáromberki Teleki-kastélyban szálltunk meg. Úgy hallottuk, hogy vonattal visznek onnan tovább. A kastély nyugati szárnyába kerültünk, ahol lovak voltak bekötve az istállóba, és lótrágya volt egy aknában. A szengyeli Válé Jánossal úgy határoztunk, hogy felmászunk a kéménybe. Aztán hirtelen egy másik ötletem támadt. Szökni, mindenáron megszökni! – csak ez járt a fejembe. Beástam magam a ganéba, még a fejemet is betakartam, alig kaptam levegőt. Az oroszok, szerencsémre nem találtak meg. Miután elmentek, a sáromberki Moldován György kovácshoz lopakodtam át, aki a kastély szomszédságában lakott. Gyuri bácsiéknál étellel kínáltak, majd egy sapkát és egy sarlót kértem tőlük, hogy álcázzam magam hazafelé. Cipőt sajnos nem tudtak adni, mezítláb mentem haza, nagyon megfáztak a lábaim. Otthon megtudtam, hogy gazdám, Nagy Károly, akinél szolgáltam, dohánnyal és pálinkával jött utánam Sáromberkére, hogy kiváltson, de szinte ő is foglyul esett.
Nem sokkal később értesítettek, hogy három napi élelemmel jelentkezzem Marosvásárhelyen, mert romot eltakarítani visznek. Sárpatakról 43 személy kapott behívót, közülük sokan nem tértek haza. Sokat mentünk gyalog, aztán Enyeden bevagoníroztak, de csak találgatni tudtuk, hogy hová visznek. Földváron szúrós dróttal bekerített barakkokról jöttünk rá, hogy lágerbe kerültünk. Nagyon mostoha körülmények között tengettük napjainkat, tetvek szívták a vérünket, varasak voltunk a kosztól, szédelegtünk az éhségtől. Az ételbe tettek valamit, amitől elkábultunk, elgyengültünk. Egyesek vérhast kaptak, amit nem éltek túl, volt olyan fogoly, aki a vécébe fulladt. Óriási gödör fölött volt a gerenda, arra kellett ráülni, ha nagydolgunkat végeztük. Egy alkalommal én is szemtanúja voltam, amint egyik társunk beleszédült a szennygödörbe, s pillanatok alatt elmerült. Nem tudtunk segíteni rajta, olyan gyorsan történt az egész.
Földváron fapapucsban jártunk, én később kürtőből készítettem magamnak lábbelit, dróttal kötöttem fel, hogy később futni tudjak (már az első napokban a szökést terveztem). Négy-öt hetet töltöttem a lágerben, ahol a munkánk abból állt, hogy rossz, elhagyott, szétlőtt autókat emeltünk kézből a vontatóra (remorkára).
Két nappal a „cipőkészítés” után szántam rá magam a szökésre. Hét csendőr őrzött munka közben, de mivel tél volt és hideg, felváltva melegedni jártunk valahova. Azelőtt már megvizsgáltam, kiszemeltem a terepet. Ercsei Gyurka bátyámat is hívtam, jöjjön velem.
A vécére mentünk, onnan figyeltük az őröket, ott beszéltük meg, hogy merre menjünk. Egy szász birtokon dolgoztunk, szóltam Gyurka bátyámnak, nézze meg, hogy lehetne kiemelni egy deszkát a kerítésből. Meg is próbálta, aztán intett, hogy sikerült. Átbújtunk a kerítésen, de a kutya ugatni kezdett, mi pedig futni, ahogyan csak bírtunk. Attól tartottunk, hogy a hóban látható nyomok segítségével könnyen utolérhetnek, ezért egy közeli csűrben húzódtunk meg. Bebújtunk a szalmába, és csendben vártuk a fejleményeket. Nemsokára hallottuk a nagy kiabálást, amiből arra következtettünk, hogy észrevették szökésünket. A csűrbe is bejöttek, szuronnyal, villával kerestek a szalmában, csoda, hogy nem kaptak meg. Éhesen, szomjasan, az idegességtől verejtékezve, hosszú órákat töltöttünk a szalmában.
Úgy döntöttünk, hogy Hídvégre megyünk, de ahhoz át kellett menni az Olt folyón, mert a hidat őrizték. Mély volt a víz és jeges. Kénytelenek voltunk a hídon való átkelést választani. Kilestük, amikor az őrök elaludtak, és ismét szerencsénk volt. Hídvégen bementünk egy házhoz, útbaigazítást kérni. A házigazda ételt, italt adott, majd a gyermekei elkísértek egy darabig, mutatva az utat. Így jutottunk el Előpatakára, ahol már ismerős volt Gyurka bátyámnak a hely. A háború előtt azon a vidéken volt csendőr. Tanácsára, de balszerencsénkre, dél felé mentünk. Elfogott a „rongyos gárda”, és az előpataki kastélyba kísértek.
Előpatakán volt egy Buksa nevű elnök és egy Kozma nevű alelnök a faluban. Buksa vissza akart küldeni minket a földvári lágerbe. Gyurka bátyám kérte, hogy inkább lőjenek főbe, mert a láger csendőrei úgyis agyonvernek. Buksa és Kozma vitatkozni kezdtek, hogy mi legyen velünk. Az utóbbi megkérdezte, hogy hová valósiak vagyunk. Amikor megtudta, Nagy Miklós felől érdeklődött, akivel rendőriskolába járt. Később megnyugtatott, hogy nem esik bántódásunk, és segítséget ígért hazakerülésünk érdekében. Aztán bőséges ellátást kaptunk, s Kozma még 30 lej költőpénzt is adott, amivel később almát vettünk. Szekérrel vitt be a sepsiszentgyörgyi prefektúrára. Ott tanakodtak, hogy milyen igazolványt adjanak nekünk. Azt találták ki, hogy répát hányni voltunk és az oroszok levetkőztettek. Ezt a papírt sokáig őrizte Gyurka bátyám, de egy festéskor elveszett.
1945 decemberében jöttünk haza Földvárról, Isten segítségével.

Lejegyezte: Berekméri Edmond (2001)

A földvári emlékmű