Miközben a Budakeszi út menti erdőt bámulom, szinte el is felejtem, hogy a buszon nekem csak állóhely jutott. Sztoikus nyugalommal veszem tudomásul, hiába van a táskámban kedvenc olvasnivalóm, ma reggel olvasásra nem lesz alkalmam. Fiatalok ültek le egymással szemben. Vannak, akik nem ocsúdtak még fel reggeli kábulatukból, de van egy közülük, aki mindannyiunk helyett beszél. S ezzel nekünk a hallgató, befogadó szerepét szánja teljesen önkéntelenül. Ő ugyanis csak magával foglalkozik és szakadatlanul felhangosítja vég nélküli narrációját. Miért is teszi? Azért, mert van egy figyelmesen hallgató barátja, aki úgy tűnik, nem bánja, ha ma reggel nem gondolhatja végig tennivalóit és nem igazán nézheti önfeledten a budai erdőt. Más szerepe van. Ő az értő figyelem földi megtestesítője. Itt nem egy bólogató Jánosról van szó, aki elviseli egy másik ember szóáradatát, hanem egy laikus pszichoterapeuta önfegyelmével hallgató fiatalról. Visszakérdez, ha valamit nem ért pontosan és ettől a beszélő szárnyakat kap.

Fél óra alatt kibontakozik egy fiatalember traumáktól sem mentes élete.  A szakadatlan beszélőtől megtudjuk, mivel foglalkozik, mire büszke, milyen nüanszokhoz ért a DVD-k világában és milyen munkahelyi kudarc érte.  Az, hogy hetvenkét órás szakadatlan munkával dolgozott egy cégnél, mert „sürgős volt a cucc”, de aztán egy hónap után elküldték. … Ugyanakkor tanúi lehetünk annak, hogy a bátorító bólintásoknak a visszafogott fél részéről milyen csodálatos hatása van.  A szenvedélyes  ventillálás után jön az  igazi önmegerősítés, amikor a beszélő többször ismételgeti: „Nem vagyok egy elveszett ember otthon…, de máshol sem…” Majd ezt támasztja alá  az életéből merített példa is: „A padlásfeljárót én építettem meg apámmal csupa használt anyagból… No, jó, a fém létra részei nem voltak használtak. De képzeld: nem esik be az eső!”.  Ezek után mintha szárnyakat kapna. Mutáló félben lévő hangján kommentálja, ami éppen a homlokterébe kerül. Barátja bátorító, bujkáló mosollyal az arcán követi gondolatban vég nélküli beszédét és közben hümmögő bólintásaival kortárs segítőként lép elő.

Így lenne jó, gondolom, hogy legyen néhány bizalmasunk, akinek lelkiismeret-furdalás nélkül lefoglalhatjuk nemcsak az idejét, hanem érezhetjük pozitív érzelmeinek kisugárzását is. És közben ő nem érzi azt, hogy kölcsönvettük az idejét és ránk fordított energiáját. Közös mű ez, amely percenként más alakot ölt, tartalma egyre gazdagodik, kikerekedik, mint egy éretten lepottyanó illatos alma. A beszélő pedig tényleg a bizalom hullámain utazhat, amíg ilyen fokú megértésre talál. Ilyen (kor)társakra lenne szükség, akik lehet, hogy nem végezték el a pszichológia szakot, mégis segítőként emelkednek ki a tömegből. Hisz íme, az utazás csak egy szükséges léthelyzetnek tűnt, mégis megszűnt a külvilág. Vagy inkább egy burok keletkezett, amelybe a beszélő az egóját betelepítette és a másikat fogva tartotta. De közben a társa vele csodákat művelt, ott a pszichoburokban.