Az esztelneki volt üzletünk sósláda születése és bolti pályafutásáról, csak annyit tudok édesapámtól, hogy amíg ő ott szüleinél a boltba tevékenykedett, neki volt az egyik feladata, hogy a sós láda minden reggeli nyitáskor tört sóval legyen tele. Hát ez nem volt valami könnyű feladat, még ha legény is volt a talpán az édesapám, mert a több tízkilós bog só darabokat kellett szét verni, majd apróra törni, egy kemény bot végére szerelt tömör négyszögű vassal. A bot minden csapásakor csak úgy szórta szét az apró só szilánkokat. Sokszór a szemébe is került az elpattanó só darabokból, amitől szemei kivörösödtek, vérmesek lettek, de a só okozta fájdalom az nagyobb volt, mint a be vérmesedet szemgolyó látszata.

         E láda mérete 1,5 m hosszú, 1m magas, és 0,70m mély. A ládába tört só, és a láda alatti üres részbe kerültek a kisebb bog só darabok. A láda belseje, és a lejáró fedele horgonyzott pléhvel van beborítva, szélei sűrűn leszögezve.

         Nem tudom, hogy szüleimet milyen ok késztette arra, hogy miután a boltot, bodegát leadták a szövetkezetnek és ők születésemkor Kézdivásárhelyre költöztek be, e sós ládát is magukkal hozták, mit becses staférung darabot, meg egy ruhás szekrényt, az apai részről. Lehet, hogy édesapám emlékeihez kötődött, de ki tudja most, hisz nincs, már akitől meg kérdezzem. A lényeg, hogy a sós láda egy újabb rendeltetést kapott: az új szülött bölcsője lett, már, mint az enyémé. E láda szolgálta biztonságom, amíg szüleim egyébbel foglalták el magukat. E sósláda-bölcsőben cseperedtem fel, lassan kinőve a fekvő-forgó, majd a négy kézlábas korból, és egy nem várt pillanatba sikerült kimásznom a ládából. Oly szerencsésen estem, hogy szüleim ijedsége és az én kétségbe esett sírásomon kívül semmi bajom se lett.

         A sósládából így kerültem a szüleim ágyába. Nemsokára más lakásba költöztünk, ami ugyan egy szobából állott de legalább hatszor nagyobb volt, mint az előző családi fészek, ahová csak egy ágy, szekrény meg egy kis asztal fér be a sósláda - bölcső társaságába.

         Az új szobában a sós láda új rendeltetést kapott: elő lett léptetve mosogató asztallá. Édesanyám egy szép kötényt, vart a láda elejére, amely takarta a láda küllemét, és inkább egy felöltöztetett asztalra hasonlított. A láda, hogy meg maradt bútordarabnak, a pléh tetejének köszönhette, amelyet könnyű volt mosogatás után tisztára törölni, és jó dugi hely volt a láda belseje a nem gyakran használt dolgoknak.

        A mosogató asztali státusa addig volt érvénybe, amíg megint egy másik költözködésre került sor. Ez úttal egy 3 szobás volt kocsma helyiségbe költöztünk. A sósláda csak meg maradt, mint bútordarab, hisz most hely bőven volt, és köszönhetően a pléhvel béleltségének, édesanyám kinevezte a kézimunka gyapjú fonalainak tartó helyéül, gondolván, hogy itt a moly nem fog a gyapjú fonalba költeni. Hát nem is kötött, mert a ládába jó bőven naftalin is került.

        E sós láda lévén, hogy az ablak alá lett téve, és a teteje mindég üresen ált, ahogyan iskolába kezdtem járni kiszemeltem magamnak íróasztalnak. Így újra egymásra találtunk, csak, hogy most nem belőről, hanem kívülről szolgálta kis gazdiját. Ugyan a láda kemény oldalai, nem engedett közel magához, ezért kényelmetlen volt az ülés előtte, de a végén csak kitaláltam, hogy sarokra ülve, már egészen jó volt, mert a láda sarka a lábam közé került és így a láda tetejére kényelmesen fel fért a kezem, a házi feladatok írásakor.

       Egyik hétvégi délután, több játszópajtás jött el hozzánk, miután mindenki haza ment és meg ebédelt. Szüleim még munkába voltak. Mi fiuk játszani, kergetőzni kezdtünk de a rohangászást csak hamar meg untuk és áttértünk bújócskázni. Mivel, hogy én voltam a házi, és a jó rejtekhelyeket én tudtam a legjobban, istálló, szénatartó, a háziak fásszíne, kút mege, stb. rám nem került sor, hogy hunyó legyek. Viszont lassan a pajtásaim is meg tudták e remek búvóhelyeket, valami mást kellett kitaláljak, Hát ki találtam: az íróasztalomként szolgált sósládába bújtam el. Sokáig nagyon sokáig kerestek, amit már kezdtek is meg unni, én meg a sósládából ki osonva, egy közeli rejtekhelyen húzódtam, meg és onnan jöttem elő, a pajtások nagy csodálkozására, mert ott már kerestek egyszer engem, és nem találtak.                                                               

Mondhatom, hogy akárhányszor még búvócskát játszottunk, csak ezt a búvóhelyet használtam, amit senkinek se árultam el. Hát ez a sósláda csuda egy jó hely!

        Az évek, ahogyan teltek, családi életünk is lassan változáson ment át.

        Negyedik osztályt végeztem el, amikor szüleim egy használt de jó állapotba lévő sok fiókos íróasztalt vettek Szotyori bácsitól, a házigazdánktól. Az íróasztallal egybe megkaptam a legkiseb szobánkat is, azal a feltételel, hogy én kel tisztán és rendbe tartsam. Madarat lehetett volna velem fogatni! Annyira boldog voltam! Az osztálytársaknak egyiküknek se volt külön szobájuk. A barátoknak mikor elmeséltem kétkedve fogadták a bejelentésem, hitték is meg nem is. Többet el is hozott a kíváncsiságuk, hogy meg bizonyosodjanak, hogy igazat mondtam-e. Hát igen, most már irigyem is akadt, ki a sokfiókos szép író asztalomra, ki meg a kis külön szobámért irigykedett.

         A sósládától most már másodszor váltam meg, mert kikerült a nyári konyhába, egy új rendeltetés betöltésére. Ekkor jöttek be divatba a petróleumfőzők, másképen, gyorsfőzőknek is szokták mondani. Mivel, hogy a sós ládának a teteje pléhvel volt borítva, ami nem gyúlékony, így a sós láda petróleumfőző tartó, asztallá vedlett.

        Ahogyan a fenti dolgokat leírtam, jutott eszembe, hogy még mielőtt a sósláda kikerült volna a nyári konyhába, még egyszer igen nagy szolgálatot tett nekem. Édesapám haragja elől menekültem a sós ládába, amely bölcsöm, íróasztalom, búvócska helyem volt ez idáig. Itt lapítottam, amíg a mentsváram haza nem jött, az édesanyám. Ő volt az aki mindég meg menteni igyekezett az édesapám verésétől, vagy az ütlegelésnek hamarább véget vetni, könyörgésre fogva két kezét és kétségbe esve rimánkodott:

        Jenő, Jenőkém hagyd abba, hisz a gyerek félszeg lesz, vagy belehal, ha valahol olyan helyen ütöd meg. Ilyenkor, kisebbek lettek a supanások amit, nadrágszíj, vessző, édesanyám kankós botja, mikor mi került a keze ügyébe, vagy édesapám nagy lapát tenyere osztogatott rám éppen ahol talált, mert úgy-e nem csak egyszer járt el felettem édesapám eme jóra nevelő, jó útra térítő apai szándéka. Hát én egy ilyen újabb apai fenyítéstől menekültem a sósláda védő deszkái közé. Jó előérzettel, mert édesapám mindent összekutatott, kint bent, de a fiára nem lelt. Ez még jobban fel dühítette. Édesanyám, ahogyan haza ért, látta, hogy valamiért oda a családi béke, és rá kérdezett, hogy mi történt.

        Nem hiszed el, kezdte mesélni édesapám

        A drága fia – mert ilyenkor mindég magázódtak- beült a szövetkezeti cseppel teherautó kabinjába, ami ugyan egy helybe állt, de addig piszkálta, matatta, amíg csak egyszer magától el kezdett gurulni le a ponkról, és átgurult a nagy udvaron, a virágos kerten át, és az iroda ház oldalának csapódott, pont ahol az elnök irodája volt.

        Ez történt szüleim munkahelyén az UNIÓ szövetkezet udvarán, ahová az iskolai órák után mentem, hogy a szüleim munka idejének lejárta után együtt menjünk haza. Most, hogy  rossz fát tettem a tűzre, egyedül somfordáltam haza, várva a keserű következményeket, amelyek meg is kezdődtek édesapám haza érkeztével, majd csitultak némejest, ahogyan édesanyám, haza érkezett. Valakinek valami baja nem - e történt? Nagy kár esett-e az autóba? kérdi, - édesanyám. Szerencsére se, szekér se ember nem volt a közelbe, a virág gruppok az autó sebességét levette, így a ház oldaláról csak egy kicsit ment le a vakolat. Az autónak meg semmi baja. Akkor hagyd a fiad, így édesanyám

     - Azt már nem, mert móresre kell, tanítsam, az elvetemültet

     - Ne túlozzon kegyed, csillapodjon, jobb, ha ebédelünk, aztán a fia is addig elő kerül, majd én is szidom, maga is mond - egyet, kettőt de ne verje meg, kérem.

     - Na na! Jó, majd meglássuk, a legény el ismeri-e, hogy hibádzott-e?

        Lassan, nagyon lassan teltek a percek, a lábam, derekam is elállt, de moccani, se mertem. Vártam az alkalmas pillanatot, amikor ki bújhattam rejtekhelyemről.                                     

       Megyek, szétnézek még egyszer, nem - e került elő az úrfi, halottam, édesapám szavait. Amilyent az ajtó csukódott, óvatosan, hogy zajt ne csapjak előmásztam rejtekhelyemről, és iszkiri be az ágy alá. Itt már kényelmesebb volt, ki tudtam nyújtózkodni.

       Hát én nem kellett előkerüljek, mert ott lapultam a sós ládába, meg se mertem moccani és az egész párbeszédnek fültanúja lehettem.

       Édesanyám bement a szobájukba, és ezt a pillanatot használtam ki. Gyorsan elő másztam az ágy alól és kinyitottam az utcára néző ablakot, és egy-kettő már kint is voltam.                 

Az ablak szárnyakat, behúztam és egy kerülővel a kiskapun jó későre bemerészkedtem a házba. Édesapám a rádió előtt ült, a kedvenc rádió adóját kereste, édesanyám az ajtó között támasztotta az egyik ajtófélfát. Én őt jól láttam, és azt is, amikor az újával meg fenyegetett és majd az úját szájára tette, az édesapám felé, fejével jelezve. Megértettem. Köszöntem, és vártam, hogy hozzám szóljanak.

       - Hól volt az úrfi idáig? Most kell haza állítani? Mii? Emelkedett, élesebbre édesapám hangja. Na most ront rám, gondoltam, és lesz – kapsz, csihi-puhi!

        - Édesanyám szólalt meg, min t egy ments vár.

         - Gyere fiam, vacsorázzál, bizonyára éhes vagy, majd elmeséled az apádnak, hogy mi történt és hól voltál, és már tuszkolt is az asztal felé.

          Én bátortalanul csak a fél székre ereszkedtem le, és az ajtó felé elhelyezkedve, hogy ha valami lesz, akkor mentsem a bőrömet. Hát nem lett. Megvacsoráztam, de nagyon hosszason, arra gondolva, ha ki kapok akkor az, minél később történjen meg, de ez csudára nem nem jött össze. Mikor az asztalt elszedünk édesanyámmal, akkor édesapám is odajött, leült, és valahogy egy nyugodtabb hangon kért, hogy meséljem el mi is történt, az autóval meg az- azutáni bujkálásommal, hogy ő mindenütt keresett de nem kapott meg.

           Lassan óvatosan neki kezdtem, és a történteket elmondtam töviről hegyire, egy kivételivel: hogy a sós láda volt a ments váram.

          - Hát fiam, te jól elintéztél engemet, mert az elnök elvtárs a sárgaföldig lehordott, miattad, most meg ki lettél tiltva az UNIÓ udvaráról. Hová fogsz menni, amíg mi is haza nem jövünk?

           - Az utolsó kérdés feltételének hangnemébe már éreztem, hogy meg úsztam, ebből verés nem lesz. Édesanyám szólalt meg

           - Na most feküdjünk le, majd kitalálunk holnapra valamit. Kérj az apádtól bocsánatot. Hát én meg kértem, de akkor is még félelemmel a szívembe, hátha a nagy kéz a magasba emelkedik… De nem!

           Mikor bevonultam katonának én még itt hagytam, a sós ládát, hogy leszerelésemkor egy idegen fás színjébe lássam viszont, teletömve minden törékeny féltett holmival. Itt húzódtunk meg a nyár folyamán, mert a faházat, amit időközbe szüleim vettek a siralmas állapotából lakhatóvá kellet tenni.

        A mostani költözködéskor a sósláda nem maradt el a családtól. Érdekes módon az évek, évtizedek múlása nem fogott ki a ládán. Egészen jól tartotta magát.

        Az új lakásunkba, a sósláda a nyári konyhába került, és asztalként élte tovább életét, de nem sokáig, mert hamarosan megint más rendeltetése let. A Traktor sportegyesület atlétikai szakosztályánál ahol, mint edző tevékenykedtem Atti bácsival, rám bízták a raktárnoki feladatot is. Raktára nem lévén a szakosztálynak, a fás színünket neveztem ki raktárnak, ahová most a sósláda is át lett költöztetve. A sósláda védelmébe kerültek a féjtetteb, sport felszerelések. Miután az edzői tevékenységgel fel hagytam, a sós láda ki ürült. Szüleim szerre elhaltak, a lakás is üresen maradt. Közbe én meg nősültem és egy külön lakásba költözve éltem családi életem.

         E faháztól, amihez különösebben semmi gyermekkori élményem nem kötött, nem váltam meg, ki adtuk bérbe, de a sósládát, azt elhoztam, nem hagyhattam csak úgy magára. A lakásunkba ugyan nem került be, de a garázsba ott helyet kaptam neki. Szerszám tartó lett az újabb rendeltetése, és a pléhvel fedett tetején jól lehetett ezt-azt bütykölgetni.

         A fiam, ahogyan cseperedett és iskolába kezdett járni, meg a tanulók házába rádiós körre, a garázs egy kis részébe műhelyt alakított ki magának. Viszont a sósládára is szemet vetett, és nagy szeretettel vette igénybe, a tetejét, amikor a kis kuckójába nem fért valami                                                  

nagyobb, darab elkészítésébe, főleg nagy iskolás korába, amikor rádiókat, TV készülékeket kezdett javítani, meg szétbontani, amit alkatrészekként használt fel.

         Lám a sósláda a család harmadik generációjának is hasznára vált.

         E hosszú hánya - veti élete során, biztosan sok mindent „láthatott” és érdekesebb, színesebb dolgokat tudna mesélni, mint a fenti tollvégre kapott életrajza, de én csak  a megtudott, és általam is átélt sósládai pályafutását tudtam meg örökíteni, mind hasznos, kedvenc bútordarabét. Ettől arra felé, hogy mi lesz a sorsa, rendeltetése azt már kitalálni, megjósolni se tudnám. Egy biztos, két emberöltőt becsülettel kiszolgált, mindég haszna vehetően, a harmadik generációnak is igénye volt rá, igaz nem oly hosszasan, de majd a további sorsáról az örökösök fognak dönteni.

 (A sósláda rendeltetései 1930 - sós láda és egyben pudli kiegészítő, az esztelneki boltunkba, 1947 – 1950 – pihent az esztelneki szobába

           1950 - 1952 - bútordarab, mint bölcsőm

           1953 – 1957 - kötény által álcázva, mosogató asztal

           1958 - 1960 - kézimunka gyapjúfonal tartó, és íróasztalom

           1961 – 1969 – petróleum főzőlámpa asztala

           1970 - 1971 – költözködési láda

           1972 - 1973 – asztal a nyári konyhába

           1973 – 1976 - atlétikai sportfelszerelés tároló

           1977 – 2014 – a garázsba szerszám és egyéb lim-lom tartó, párhuzamosan a fiam bütykölt a láda tetején 1980 – 1995 évekbe.)

 Kézdivásárhely                                                                                     Beke Ernő

2014-01-09 / 4,20/