Metró. Zsúfolt, álmos, mint a legtöbb hétfő reggel. A szürke valóságban fekete színfolt: emós fiú ül. Talán nem is ül, inkább szétesik az ülésen. Fiatal, nagyon. A természet igencsak kibabrált vele, depis lelkéhez tejfehér bőrt és kék szemet kerekített. A haja azonban fekete, mint a holló szárnya. Hiába, a hajfesték olcsóbb, mint a kontaktlencse.

Cingár kis lábain telitalpú, csatos bakancs. Karikák és gombocskák az orrában, szájában, fülében. Haja szigorúan a fél szemére fésülve, pislogni is alig mer, fejtartása merevvé lesz a sok kolonctól. Szöges nyakörv a nyakában, körmei feketére festve. Unottan ücsörög.

Csilingelés, gépies szöveg, újabb megálló. Beszáll egy lány. Emós. Öltözete szinte ugyanaz, mint a fiúé. Ő viszont már barnább. Kicsi denevér a hajában, pókháló pókkal a nyakában. Aprócska lakk-koporsó a vállán, denevérrel. Hátizsák. Tekintetük összeér. Mintha valami élet költözne beléjük egy pillanatra. Ami persze ellentmond az irányzatnak. A fiú zavartan kezdi bámulni a földet, a lány kaparászik a lakk koporsóban. Kivesz egy papírzsebkendőt- az legalább fehér.

Idős néni száll be a metróba. Dagadt bokácskák tartják a hetven év súlyát. Haja fehér, mint a hó. Arcán élet-szántotta barázdák. Kezében szatyrok, mindenfélével megrakva. Nehezek.

A fiú automatikusan felpattan és kedves mosoly kíséretében átadja a helyét. A néni előbb méla csodálattal nézi a fekete látomást, majd visszamosolyog. Leül. Hálás-ámuló szemekkel nézi a fiút. Másodpercek telnek. Aztán a fiú észbe kap, visszavonja mosolyát, arcán újra hanyag- unott arckifejezés. Ahogy illik. Zavarban van kicsit. Haját gyakorlott kézmozdulattal húzza a szemére, mintha bújna mögé. Szeme a lányra téved. Ítéletet vár. Mosolyt kap. Fiatalosat, huncutat. Élettel telit. És akkor már nem számít sem a lakk-koporsó, sem a bakancs a cingár lábakon. Fiatalok. Élnek.

Aztán a lány kiszáll. A fiú ábrándos- mélán bámul utána. A néni figyeli a fiút. Szétszaladnak a barázdák: bölcs mosoly, mindent ért. Ő is volt fiatal, kicsi nosztalgia költözik a szívébe. A világ mitsem változik.

Valósággal bántott, hogy ki kellett szállnom a metróból. Szívesen figyeltem volna tovább az arcjátékokat. Bár a lényeget talán sikerült elkapnom: a csúnya fiúnak is van szíve- épp úgy, mint régen.