Őszbe borult az idő, jöttek a hóharmatos éjszakák, ideje volt a szedésnek. Törték a fiatalok a kukoricát szerte a határba. Aki felérte a kukoricacsövet, azt már kikérték az iskolából, az osztály csak félgőzzel haladt a tananyagban, mert a fele létszám volt az általános. No, azért egy-egy esős napon mégiscsak majdnem az összesen begyűltek, kivéve azokat, akik megbetegedtek.

   Jártak a Valkai fiúk is az iskolába, ha nem volt napszám, de ha volt akkor övék volt a határ. Jótanulók voltak mind a négyen, de hiába, ha nincs kalács, nincs iskola, sorsuk az volt, hogy földművesek maradjanak. Hónuk alatt a palatábla, a lecke rávésve minden iskolába menős reggelen. Másoknak irkájuk volt, egy-egy házban már villanyvilágítás is. Az anyjuk azzal ütötte el a szegénység élét, hogy így bíztatta fiait:

   – Ne is törődjetek, mert a szegény ember házában mindig gazdaságosan ég a petróleumlámpa, mert nyolcan-tízen tanulnak vagy dolgoznak mellette, nálunk meg éppen tizenketten.

   Tíz gyermek volt a Valkai portán, szépen sorban, mint az orgona sípjai. Minden vasárnap délután jöhetett a játék, ennyit kiharcolt az édesanyjuk, mondván, hogy elég a gyerekeknek egy kerek hétig mind csak a munka, legyen egy kicsi szórakozásuk is! Az apjuk mindig fáradt volt, kissé öregesen mozgott már, bakter volt a vasúti váltónál.

   A vonatsín úgy három-négy kilométerre húzódott a falutól. Mindegy, hogy télen vagy nyáron, már hajnalba elindult a munkába, váltásba dolgozott. Sokszor napokig nem látták, ha valaki megbetegedett a munkatársak közül, mert akkor haza se jöhetett, csak ott pihenhetett a bakterház hátulsó szobájában. A világban válság volt, s még egy ilyen munkahelyet találni, kész csoda lett volna, így meg kellett becsülni azt, amelyik volt.

   A fiúknak egész évben volt munkájuk, a gazdag szomszédoknál napszámba lehetett kapálni, kaszálni, aratni, csépelni, kukoricát szedni, kendert nyűnni, répát takarítni, meg a saját kis földecskéjüket rendben tartani. József napjától, Szent Erzsébet napjáig jól ment soruk, mert ha a napszámban pénzt nem is, de enni azt kaptak. A szalonna, kenyér és a vereshagyma napi koszt volt, persze vacsorára is ugyanaz, csak megsütve tojásrántottával.

   Szép, fagymentes ősz volt abban az évben, Szent Erzsébet nyarába már jól benne járt az idő, amikor még egy utolsó napszámra felfogadta őket Gergőffy Gyurka bácsi, a szomszéd. Betakarítani kellett a kukoricaföldről a répát, döblecet, tököt, szemes paszulyt, levágni a cirkot, kiásni a murkot és a végén levágni a kukoricakórót. Megegyeztek Gyurka bácsival a Valkai fiúk, éppen az iskolába járó középső négy, hogy elvégzik a munkát, s ahogy azt édesanyjuk meghagyta, kérnek a munkáért két tábla szalonnát és két véka tiszta búzát.

   Gyurka bácsi, fösvény ember hírében állott, nehezére esett ennyit kifizetni, de mégis meggondolta, mert a fiúk nem napszámra, hanem munkára igérték el magukat, így aztán a kétnaposra sikerült munka második napjára Gyurka bácsi már csak az ennivalóval kellett betársuljon és azzal, hogy végig mellettük tett-vett, mert a gazda szeme hízlalja a disznót!

   Második nap estére be is fejezték szépen, Gyurka bácsi harmadjára térült az ökörfogattal csak a répa, a cirok, a döblec, a murok meg a kinyűtt szemes paszuly miatt. A levágott és felkötött kukoricakórót a föld szélébe hordták, ott rakták asztagba. Az utolsó fuvarral aztán ők is hazamentek. Vacsora előtt még elrendezték a répát a pincébe, a döbleceket megválogatták, és amit Gyurka bácsi ennivalónak nyilvánított, azt felrakták a nyárikonyha tetejére, hogy kapja meg a hóharmat, mert attól édesedik a döblec.

   Nézték a fiúk, hogy közel a kerítésük, s ha egy döblecet átgurítanának, Gyurka bácsi úgyse szegényedne le, de azért nem tették meg, mert az mégiscsak lopás. Vacsora után, bátorságot fogtak, s miután megkapták a vékával kimért bért egy zsákban, a nagyobbik Valkai fiú, Sándor, kért Gyurka bácsitól egy döblecet.

   – Adok én fiam kettőt is, – felelte Gyurka bácsi – de nem ingyen. Ha finomak és nem kásásak a döblecek, majd a télen eljösztök értük két napot havat hányni.

   – S ha mégis kásásak lesznek? – kérdezi Sándor incselkedve.

   – Akkor csak egy napot! – válaszol Gyurka bácsi.

   Másnap délelőtt az édesanyjuk megsütötte a döbleceket. A szagra átszólt Gyurka bácsi a kerítésen:

   – Na, kásásak a döblecek Ilon?

   – Nem kásásak, Gyurka bácsi! – feleli őszinte szívvel a makulátlan asszony.

   Eljött a tél, Szent Miklós megrázta a szakállát, s lehulott az első komolyabb hó. Átszólt Gyurka bácsi koradélután a kerítésen, hogy jöjjenek át a fiúk a tartozásba havat hányni. Át is jöttek a nagy hidegbe, s kérdi tőlük Gyurka bácsi, hogy:

   – Na, milyenek voltak a döblecek, fiúk? – Hát, amilyen hideg volt, Sándor azt gondolja, hátha megúsznák egy napi hóhányással, lehajtja a fejét, s feleli:

   – Bizony kásásak voltak...

   – Jól van fiúk, hát ha kásásak voltak, akkor itt vannak ezek a lapátok, s te, Sándor fiam, mivel te vagy a legnagyobb, lapátolj egyet, hadd lássam milyen erős vagy, milyen messze tudod bedobni a havat a kertembe?

   Azzal Sándor, mit sem sejtve, lapátolt egyet s eldobta jó messzire, csak úgy porzott röptibe a lapát hó.

   – Nagyon ügyes vagy! Jó messzire dobtál! Na fiuk, a többi lapáttal azon túl dobjátok, takarítsátok ki az egész udvart! Esti harangszókor várlak be a házba, zsíros kenyérre, hagymára s forró boros teára. Na, jó munkát...  

   Azzal Gyurka bácsi sarkon fordult, s bement a meleg kemence mellé, elvégre ő volt az úr, a fiúk meg estig izzadhattak lapátolás közben...

Bíró Ernő – Kolozsvár – 2016 április 11.