Erdélyi magyarok a világban
"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!"
Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!
Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.
A doni katasztrófára emlékezünk
1943. január 12-én a II. világháború keleti frontján nagy erejű támadás érte a Don-kanyarban védelmi állásokat elfoglalt, közel 200 ezer fős 2. magyar hadsereg egységeit. Sokáig csak annyit írtak a történelemkönyvek, hogy a Don-kanyarban elpusztult szinte a teljes 2. magyar hadsereg. A rosszul felszerelt, az orosz télre fel nem készült magyar katonák hatalmas túlerővel álltak szemben. Több mint 100 ezer ember pusztult el az ellenséges tűzben és az ennél is veszélyesebb orosz télben. Hősök voltak?
Áldozatok? Ezt csak a résztvevőktől tudhatjuk meg. Csak az ő szavaik meghallgatása, soraik elolvasása után mondhatunk ítéletet. Az alábbiakban néhai id. Kali Sándor bácsi világháborús visszaemlékezéseit olvashatják. A marossárpataki honvéd megsebesült a Don-kanyarnál vívott harcokban…/i>p style="text-align: left;">
A fotón orosz hadifoglyok láthatóak. A fehér kötényes, bajszos fiatalember a marossárpataki Kali Sándor.
“Esélyünk sem volt a túlerővel szemben…”
Több mint kétéves sorkatonai szolgálatot teljesítettem Magyarország háborúba lépése előtt. Sepsiszentgyörgyre rukkoltam be 1940. december 2.-án a 27. gyalogezred 1. zászlóaljához, később Mádéfalván folytatódott a kiképzésem. De a várva-várt leszerelés elmaradt.
A 2. magyar hadsereg 1942 októberében a Don partjához ért, de igencsak megfogyatkozott létszámban. Szükség volt az utánpótlásra... Tisztjeink azt mondták nekünk, hogy gyakorlatozni visznek egy távolabbi helyre. Ha jól emlékszem, november végén indultunk útnak, nem többen, mint százan, de lehet, hogy valamivel kevesebben (az 1. zászlóalj 3. százada). Sejtettük, hogy a frontra visznek, de azt nem gondoltuk, hogy napokig utazunk, majd hetekig gyalogolunk. Puskás honvéd voltam az ezredben, fiatal és vakmerő. Nádasi Oszkár ezredes volt az ezredparancsnokom, Fehér Kálmán százados a századparancsnokom. Alig tettük a lábunkat orosz földre, máris támadás ért. A golyózápor után a mellettem lévő bajtársam ki akart lépni a lövészárokból, de amikor megmozdult gránáttalálat érte. Akkor éreztem először, hogy ez már nem gyakorlatozás, hanem élet-halál játék.
Oroszország belseje felé haladva, egyre nagyobb hideg fogadott. Az év utolsó napjaiban csattogó hidegben mentünk előre, nagy távolságokat megtéve. Talán még mínusz 35 C fokos hideg is volt. Egyik bajtársam figyelmeztetni akarta a századost, hogy fehér a füle a hidegtől. A tiszt odanyúlt, megtapogatta a hallószervét, de leszakadt a füle. Elég ijesztő látvány volt...
Január első napjaiban értünk a Don-kanyarhoz. Nappal fehér köpennyel álcáztuk magunkat, éjszaka beástuk magunkat a hóba. Nem tudtunk aludni a hideg miatt, csak pihentünk, összebújva, mint a juhok. Hideg ételt kaptunk, konzervekkel vertük el az éhséget. Éjjel-nappal ropogtak a fegyverek. Gyengén felszerelt hadseregünk csak 5-6 napig bírt ellenállni az orosz túlerőnek. Sík területen ütköztünk meg az oroszokkal, az sem volt ahová elbújjunk. Az orosz tankok ellen nem lehetett puskával harcolni. A páncélosok agyontemették a lövészárkokban állást foglaló honvédeket. Nagyobb aknavetőnk nem volt, kevés volt a gépfegyveresek száma. Vécsey-puskának nevezték fegyvereinket, melyeket minden lövés után tölteni kellett. A muszkák annyian voltak, mint a hangyák. Nagy vesztességek értek, megkezdtük a visszavonulást. Tudtuk, éreztük, hogy értelmetlen a harc. Ha azt mondanám, hogy nem féltünk, hazudnék. Mindenki félt. Mindenki tudta, hogy itt már csak a visszavonulás, a menekülés segíthet. Nem akartunk meghalni. A századosunk azt mondta: „Nincs esélyünk, rengetegen vannak és jó felszereltek.” Az orosz katonákat leitatták, vodkával bátorították a tisztek. Tele voltak szesszel, nem törődtek a halállal.
Vorodkába értünk, aztán Ukrajna Zabie nevű városában. Itt rajtunk ütött az ellenség. Kiszálltunk a vagonokból és egy jeges vizű patakba ugrottunk. Sokáig nem mozdulhattunk, mert megállás nélkül lőttek a muszkák. Felbomlott a rend, a tisztek hiába próbálkoztak védőállásba állítani bennünket. Folytatni kellett a visszavonulást. Az oroszok még zavartak egy darabig, de aztán a tüzérségnek sikerült visszaverni őket. Közben súlyosan megsebesültem, gránátszilánk került a hátgerincembe. Egerbe vittek a kórházba. Édesanyám megtudta, hogy találat ért, utánam jött és hazahozatott Marosvásárhelyre. A falumbeli Szabó Mihály is velem jött, Ukrajnában találkoztunk, ő is megsebesült. Néhány hónap után lábadozni kezdtem. Menekülni kellett, mert közeledett az orosz. Szabó Mihály bíztatott, hogy szökjünk haza. A kórházparancsnok nem egyezett bele, hogy hazamenjünk. Mihálynak mégis sikerült meglépni, engem feltettek egy vöröskeresztes kocsira és Zalaegerszegre vittek. Ez 1944. októberében történt...
A zalai kórházból Brünnbe szállítottak, ahol április elején fogságba estem. Akkor már eldobtam a mankót, s pálcával jártam. Különben ez az oroszokat cseppet sem érdekelte. Aki még szuszogott, magukkal vitték. Gyalog kísértek Székesfehérvárra, néha erőltetett menetben. Hét-nyolc nap alatt tettük meg az utat. Ott bevagoníroztak, de nem tudtuk, hogy hová megyünk. Sós halat adtak – mikor eszükbe jutott -, de vizet nem. Sokat gyötört a szomjúság, volt aki belehalt. Egyikünk javasolta, hogy igyuk meg a vizeletünket. Aki így tett, életbe maradt.
Útban Oroszország felé, Marosvásárhelyen, majd Sáromberkén is áthaladtunk. Az állomásban torkom szakadtából kiabáltam: „Kali Sándor vagyok Sárpatakról. Adják hírül a családomnak, hogy élek, de elfogtak az oroszok!” Egy papírdarabkára is ráírtam mindezt, és kidobtam a vonatból. Később megtudtam, hogy egy sáromberki ember megtalálta és áthozta édesanyámnak.
Rîmnicu Săraton kiparancsoltak a vagonokból. Találgattuk, hogy mi lesz velünk. Azt hallottuk, hogy az amerikaiak nem engednek ki Oroszországba. De nem így történt...
Leningrádot elhagyva már-már biztosak voltunk, hogy Szibéria a végállomás. Tbiliszitől nem messze, Karajasban szállítottak le. Egy óriási lágerbe kerültünk, ahol 32 ezer ember tengette napjait. Nemcsak hadifoglyokat őriztek ott, hanem orosz elítélteket is, akiknek zöme lopásért „ült”. Érkezésünk után füstre lettem figyelmes. Gondoltam, odamegyek megnézni, mi van ott. Konyhát sejtettem, rettentő éhes voltam, így nagy örömet jelentett mikor meggyőződtem, hogy valóban onnan jön a füst. Kiderült, hogy a konyha főnők egy román. Törni kezdtem én is a nyelvet, mire ő a testvérének nevezett és maga mellé vett a konyhára. Ételt osztottam a foglyoknak. Örvendtem, hogy melegbe vagyok és van mit ennem. Egyszer egy ismerős arcot fedeztem fel a sorban álló foglyok között. A sárpataki Lakó Sanyi barátom volt, akivel a Don-kanyarnál is együtt voltunk, de később elváltak útjaink. Felkiáltottam örömömben, megöleltük, megcsókoltuk egymást. A konyhafőnök róla is gondoskodott, őt a szabóműhelybe tette be dolgozni.
Teltek, múltak a hetek, hónapok. Sokat gondoltunk haza, reménykedtünk, hogy nemsokára ismét szabadok leszünk. Sok foglyot gyakran foglalkoztatott a szökés gondolata. Fegyveres őrök százai vigyáztak ránk, lehetetlennek tűnt meglógni. Néhány fogolynak mégis sikerült...
A lágerben volt egy villanyoszlop. Egyik éjszaka, két elszánt bajtársunk felmászott reá. Meg-próbáltak végigmenni a dróton, de egyikük odaragadt. A másik Törökországba szökött, ahonnan bíztató, vigasztaló leveleket írt nekünk.
Egyszer hírét vettem , hogy Lakó Sanyi barátom nagyon beteg. Gyorsan hozzá siettem, majd román szakácsbarátom közben járásával átvittem magamhoz a konyhára, hogy gondját viseljem. Csak pirítós kenyeret ehetett, néha egy kis vajjal, amit a rántáshoz adtak a konyhára. Szódavizet is szereztem neki, aztán Istennek hála talpra állt.
Később elhelyeztek a konyháról, s átkerültem az asztalosműhelybe. Itt nemsokára műhelyfőnökké léptettek elő. Egy kis könyvecskét kaptam a lágerparancsnoktól, amely feljogosított arra, hogy elhagyjam a láger területét. Bárhová mehettem, de nem nagyobb távolságra, mint 70 kilométer. Egy dicsőszentmártoni fogolytársam is hasonló kedvezményben részesült, így együtt jártuk be a környéket. A közeli településeken megrendelőkre akadtunk, akik bútorokat kértek tőlünk. Főleg asztalokat és székeket árusítottunk, gyűjtögetve a rubeleket. Moszkvában is jártunk (igaz kísérettel), ahol egy gazdag embernek dolgoztunk. Itt kifogástalan ellátásban volt részünk, a finom ételeket pezsgővel nyomtattuk le. Úgy éreztük, mintha egyik napról a másikra, a pokolból a mennyországba kerültünk volna.
1948 augusztusában közölte a lágerparancsnok, hogy hazamegyünk. Időközben többen szereztek közülünk pénzt és ékszereket. Egyesek az ételüket adták el, hogy pénzt vigyenek haza. Bevarrtuk szerény vagyonunkat a ruhánkba, de pórul jártunk. A román határ közelében leszállították és fertőtlenítették a foglyokat. A fürdő előtt levetkőztettek, tisztálkodás után jobb állapotban lévő ruhákat kaptunk. Volt aki beleőrült a váratlan ruhacserébe, mert összekuporgatott vagyona orosz kézre került. A kapzsi muszkák valósággal marakodtak a zsákmányon, darabokra tépve levetett ruháinkat.
A foksányi lágerbe hoztak, innen Marosvásárhelyre utaztunk és nemsokára szeretteim között lehettem. Október 17-én értem haza.
Lejegyezte: Berekméri Edmond (2003)
Szólj hozzá !
-
Hozzászólt Berekméri Edmond Január 13, 2014, 7:34am
-
Egy második világháborút megjárt honvéd visszaemlékezése a Don-kanyarra... Most éppen aktuális!
Üdvözöljük az
Erdélyi magyarok a világban közösségében!
© 2024 Created by erdelyimagyarok.com.
Működteti:
A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.
Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz