Este hatóra, egy vidéki állomásban ülök, belemerültem az olvasnivalóba, olyannyira, hogy közben besötétedett. Tekintetemet felemelem, látom a közelben lévő piros fénnyel világító vasúti lámpákat, és az állomással, egy pózna takarásában, szemben lévő kommunista építésű gyárat. A gyár felett halvány fénnyel világít egy csillag, az egyetlen csillag az égen, az Esthajnalcsillag. Egyből az jut eszembe, hogy mitől olyan különleges ez a fényes égitest, és hogy az emberek miért kívánnak valamit, ha csillaghullást látnak. Őseink miért kémlelték az eget, és miért teszik ezt egyesek megszállottan még ma is? Most kapcsolták fel a lámpákat, így végre látom, hogy mit olvasok.

Nem tagadom, megfordult a fejemben néhány földönkívüli jelenségről szóló írás, film, történet. Időközben eltelt néhány perc, de a vonatom még most sem jön, jó román szokás szerint késik. De már megszoktam, kezdetben még idegesített, mára azonban rájöttem, hogy jobb, ha nem foglalkozom vele, hanem például azt csinálom, amit éppen most, írok. Felnézek ismét az égre, még mindig az az egy csillag világít, de már egyre erősebben. Én pedig nem tudok szabadulni a gondolattól: vajon egyedül vagyunk a világban? Valóban ez a nem-racionális, kiszámíthatatlan, kegyetlen, a földi javakat beosztani nem tudó, önző magasabb rendű élőlény él csak az univerzumban, melyiket röviden csak embernek nevezünk?

Az egyik kérdésemre közben megtalálom a választ: nyilván a kíváncsiság az, ami az égbolt kémlelésére ösztönzi az embert, de úgy érzem, hogy ennél kell lennie egy magasabb rendű, egy magasztosabb célnak. Kérdések tömkelege vetődik fel bennem: Ezek közül az egyik: vajon lehetséges-e az, hogy azon a fényes csillagon az emberéhez hasonló élet van, és egy lény ugyanúgy ül valahol – ha nem is vasútállomáson – és azon gondolkodik, kémlelve az eget, hogy azon a kis kék bolygón, amit mi Földnek nevezünk, van-e élet, és ha van, akkor egy értelmes lény figyeli-e ebben a pillanatban az ő fényes bolygóját, azokat a kérdéseket feltéve magának, hogy...

Hamar rájövök, hogy a földönkívüli kérdéskörben nem tudok egyértelműen állást foglalni, mivel még közvetlen tapasztalataim nincsenek, hála Istennek – gondoltam először. De jobban nem is lenne olyan rossz, mármint, ha valóban lehetséges. Hogy egészen érthető legyek: szeretnék valami olyasmit tudni, amit mások nem, szeretnék különleges lenni.

Véleményem szerint az a baj, hogy az emberek túlnyomó többsége rosszul áll hozzá a témához. Azt szokták kérdezni: hiszel az UFO-kban? Már a kérdésfeltevés is rossz! Istenben hisznek az emberek – jó esetben. A földönkívüliek létét vagy nem-létét tudományos tapasztalatok, tények alapján kellene megítélnünk.

Közben félóra késéssel bezötyögött a gőzös – nyugodtan nevezhetem így, mert a gyorsaság és a komfort, pontosabban ennek a hiánya a múlt század közepére utal. Alakjában nem sok köze van elődjéhez, a vezetői fülkébe be lehet menni az utastérből, és nem olyan koromfekete füstöt okád ki magából, mint néhány évtizeddel ezelőtti nagyapja. Felülök a vonatra, alig tanálok néhány embert, ők is magukba fordulva bambulnak ki az ablakon. Előre megyek, ott szeretek ülni a vonatvezető közvetlen háta mögött. Mikor helyet foglalok, a vezetői fülke függönyét belülről valaki félre húzta. És egy pár szem vörösen kezdene pislákolni odabent. Azt hittem rosszul látok, kinéztem az ablakon majd vissza, mire megláttam a vezető szokatlanul nagy fejét. Nem törődtem vele, csak bámultam ki a koszos ablakon, mint a többi utas. Alig néhány perc múlva egy alacsony, sovány, zöld színű figura, akinek hatalmas feje volt, lépett oda hozzám, a jegyemet kérte. Éreztem, hogy egy hatalmast dobban a szívem, majd utána tíz másodpercre megáll, ezt követően újra verni kezd. Ismét kinéztem az ablakon, láttam, hogy kezdünk felemelkedni a földtől. Tekintetemet kérdőn a jegykezelőre szegeztem, aki nem értette zavarodottságom.

Egy dörmögős hangot hallottam, de ez valahogy más volt, mintha távolról jött volna, olyan volt, mint mikor édesanyám keltett fel az álmomból azért, mert kell menni iskolába, de ez a hang a következőket mondta: biletele sau abonamentele! Mérhetetlen megkönnyebbülés kerített hatalmába, már tudtam, hogy csal álmodtam az egészet, de azért félve nyitottam ki a szemem. Örömujjongásba törtem ki, a kalauz hülyének nézett, de nem számított, ő nem tudta azt, amit én. A sísíneken sikeresen siklottunk tovább egészen Nagyváradig, ott leszálltam. Előttem ment a kalauz, a szerelvény végén hirtelen leugrott, átment a vonat másik oldalára. Szememmel követtem, de hirtelen vörös fényben kezdett izzani körülötte a levegő és eltűnt. Azt hittem, ismét álmodom. Késztetést éreztem arra, hogy felnézzek az égre. Először az Esthajnalcsillagot láttam meg, ami most szokatlanul kissé vöröses fényben világított. Egyre szaporábban lépkedtem hazafelé, nem tudtam eldönteni, hogy mi a valóság és mi nem. Lehet, orvoshoz kell fordulnom.