Háromszék környékén, pláne falunkban nagy szokás, hogy gúnynevekkel illetik a személyeket. Ezek lehetnek egy személyre szólóak, ám leginkább a családokra irányulnak, és generációról-generációra öröklődik. Amolyan „rangként” nőnek hozzánk, és sok embernek meggondolkoztat a hivatalos neve, amikor szóba kerülnek, ám a csúfolkodó neve által, azonnal felismerjük. A mi családunk több generáció óta a „Csinos” gúnynevet viseli, amely körül az óta népes rokonság alakult ki. 

     Hétvégeken eljártunk diszkóba, ilyenkor a szokás hatalma szerint, nálunk gyülekeztek össze a közeli barátok egy megegyezett időpontra, majd a csapat együtt indult bulizni. Kapcsolatunk elején történt, hogy mennyasszonyom, Júlia korábban jött be hozzánk, hogy lánytestvérem egy kicsit felturbózza az estére. A nehezen eldöntött ruhaválasztás, a tetszetős - nem eltúlzott – sminkelés, valamint a kontyozás után, elégedetten pördült néhányat a nagytükör előtt.

     - Na, mit szól hozzá, csinos vagyok-e? – kérdezte anyámtól, aki épp, akkor lépett be a szobába.

    Anyám alaposan megnézte, majd elmosolyogta magát.

   - Még nem, de az leszel… - felelte, átértelmezve a választ.

   Júlia kissé elpirulva fogadta a választ, mert ő nem ilyen értelemben érdeklődött.