A főnök az főnök...

Így kezdődik a főnök tízparancsolata, majd azzal folytatódik, hogy neki igaza van. Mindig. Mert ő főnök. Ha netán nem lenne igaza, akkor is érvényes a második és harmadik cikkely. Azért főnök. Ő nem késik, csak akadályozták. Ő nem hazudik, csak félretájékoztatták. A főnököt nem jó birálni, mert odatesz, hogy oldd meg jobban! Ha személyes véleménnyel mégy be hozzá, az ő véleményével jössz ki tőle. Ő nem kiabál, nem utasít, csak kijelent és nyilatkozik. Ne hizelegj neki, inkább ismerd el érdemeit...

Vagy a kettő ugyanaz?

Neki sosincs ideje, hisz rettentően elfoglalt.  A főnököt nem illik zavarni, mert fontos ember. A fontos emberek nem érnek rá soha. Nekik valaki-valami mindig fontosabb, mint amivel/akivel épp törődniük kellene.

Elém került egy vallomás:

„apám fontos ember volt a világ szemében, orvos. A gyógyításnak szentelte életét. Csak a betegeivel törődött. Mi gyerekek alig láttuk. Amikor hazajött, fáradt volt, nem volt szabad zavarni. Anyám néha panaszkodott, hogy miért nem tudunk mi is úgy élni, mint egy normális család. Közösen kirándulni, este együtt vacsorázni, de apám azt válaszolta: „Nem hagyhatom a betegeimet!” Mi is betegek voltunk, lelkileg: nem volt apánk.. Ő kitüntetéseket kapott. Köszönő leveleket. Gratulációkat. A hála, az elismerés szavait. Nem jött el az esküvőmet követő vacsorára, mert előadást tartott. Többször szerepelt a tévében is, de én be sem tudtam kapcsolni a készüléket, ha őt mutatták. Haragudtam mindarra, ami elrabolta tőlünk. Apám nyolc éve szívrohamban meghalt. Nagyra tartom őt. Kemény, szívós, vasakaratú ember volt. Sok beteg embernek ő jelentette a „reményt”. De...(Igen c. folyóirat, 2005, június)

De… Ott van ez a de... Hányféle mentséget fel lehetne hozni a főnök mentségére: határidők, felelős beosztása, kapcsolattartás a beosztottakkal, a temérdek munka, ügyintézés, tanácskozás, telefonhívás, anyagbeszerzés, projektek, értékesítés, a folytonos időhiány, a sürgető tennnivalók, a fojtogató elvárások és bankhitelek. S még ott az asszony s a gyerekek. Mindenki csak követelőzik. Hát csoda, ha kiloccsan az a bizonyos edény? Csoda, ha elszakad a cérna?... Hogyne üvöltene az irodában, vagy amikor épp hazaért? Hogyne veszítené el a türelmét?  Lemerült és kimerült, és már nem tudja kezelni a problémákat, nem tud ura lenni önmagának, mint a folyó, mely, ha megárad, elszakítja a gátat...

Mielőtt azonban nekiesnénk, hogy kivesézzük és megváltoztassuk a nehéz embereket, -jelen esetben a főnököket-, egyszer induljunk ki magunkból.  Megfigyeltük már azt, hogy, amikor egyre több emberrel kezd meggyűlni a bajunk, az bizony azért van, mert mi magunk lettünk elviselhetetlenek? S ez még attól is független, hogy csendes természetűek vagy lobbanékonyabb fajták vagyunk. Már a múlt század végén, egy bizonyos Domenico Di Masi nevű olasz úriember, nem mellékesen szociológus, a sok főnöki túlkapás láttán arra a megállapításra jutott, hogy szinte mindig a kevésbé rátermetteket teszik meg a rátermettek főnökének, s ez a fajta rossz kiválasztódás/kontraszelekció a munkaszervezésben a mai versenyszellem egyenes következménye.

Emiatt alakul ki a sok alá- és fölérendeltség is. Bizonyos szintig ez elviselhető, de mit kezdjünk a basáskodó főnökkel? Vegyük fel a kesztyűt? Adjuk be a felmondást? Mi is alázzuk vissza? Bocsátkozzunk vitába, s ne hagyjuk az igazunkat?

A szakemberek túlnyomó többsége szerint, ha ideges a főnök, nem kell felvenni a kesztyűt. Senkivel sem érdemes hajba kapni. Túl rövid az élet ahhoz, hogy civakodásra pazaroljuk. Felmegy a vérnyomásunk, agyvérzést, szívrohamot kaphatunk, cukorbetegekké válhatunk, stb. Ne futamodjunk meg, hanem próbáljunk higgadtak maradni, őrizzük meg nyugalmunkat. Ne engedjük, hogy sodrunkból kihozzon, maradjunk tárgyilagosak. Legyünk tisztában azzal, milyen embertípushoz tartozik ő is, mi is.

• Aki agresszív, azt hagyjuk, hogy eressze ki a gőzt. Ha támad, kritizál, ne kössünk bele. Szólítsuk néven, mondjuk el véleményünket barátságosan.
• A nyavalygóst hallgassuk végig, kérjük együttműködését, s ha ez sem segít, kérdezzük meg tőle, szerinte hogy lehetne pontot tenni az ügy végére.
• Ha közömbös, ne kommentáljuk hallgatását, hanem bátorítsuk: nyíljon meg. Esetleg beszéljünk meg vele egy újabb találkozót, vagy éreztessük vele: számít a véleménye. Figyeljünk fel odavetett viccelődéseire, vagy csipkelődő megjegyzéseire, hisz ezek is rejtett üzenetet hordozhatnak.
• A pesszimistával szemben tanúsítsunk derűlátó hozzáállást. Legyünk tényszerűek. Előzzük meg őt abban, hogy elhamarkodottan negatív következtetéseket vonjon le, számoljunk be a sikerekről. Ha kell, legyünk készek arra, hogy nélküle oldjuk meg a helyzetet.
• A tudálékos főnök esetében kerüljük a kategórikus kijelentéseket, de legyünk felkészülve a témából. Ellenvetéseinket próbáljuk kérdés formájában előadni, s ha lehetséges, akkor beszéljünk vele kettesben.

• A bizonytalant pedig segítsük, hogy mondja el, fogalmazza meg kételyeit és fenntartásait. Segítsünk neki elemezni a tényeket, s abban is nyújtsunk ötletet, milyen lehetséges megoldásokat ajánlanánk, hogy felállíthassa a megoldások elsőbbségi sorrendjét. Ez abban is segít majd, hogy tudjon nemet mondani, ha kell.

Nemrég Ferenc pápa is azt ajánlotta a házaspároknak konfliktusok idejére, hogy ez a három szó jellemezze beszédüket: szeretném, kérem, köszönöm.

A főnök-beosztott viszony is elsősorban emberi. Az ember kapcsolati lény, kapcsolatra született, kapcsolatban élő lény. A kapcsolathoz elengedhetetlen a kapcsolattartás: szavakkal, tekintettel, gesztusokkal. Fontos, hogy urai legyünk érzelmi világunknak, féken tartsuk dühkitöréseinket, de még fontosabb, hogy emberi, korrekt, szeretetteljes beszéddel húzzuk ki a rossz méregfogát. Ne halogassuk a problémák meg - ill. kibeszélését. Ne hagyjuk, hogy elfajuljanak.

Szokjunk le a sehova sem vivő pletykákról és kritizálásról. Azzal csak mérgezzük lelkünket, környezetünket. Sokkal inkább nyert ügyünk lesz, ha a kapott kritikákat jelzésnek fogjuk fel s komolyabban vesszük, mint a dicséretet.

Ha a másik ideges, kiborult, felcsattant, zsémbes - legyen türelmünk végighallgatni. Éljük bele magunkat az ő helyzetébe. Ne magyarázkodjunk, s ne hárítsunk.  Ha meg velünk esett meg, hogy dühbe gurultunk, lehet mély levegőt szívni, járni egyet, fát hasogatni a színben, vagy földhöz vágni egy rozsdás fazekat, de nem bántsuk meg se a másikat se Istent.

Anselm Grün, korunk bencés misztikusa állítja: a felelős vezetőnek elsősorban saját szenvedélyeivel kell megbírkóznia. Először önmaga vezetésére kell képesnek lennie. Ehhez alázatra, helyes önismeretre, emberi érettségre, igazságosságra, apai szelídségre, lelki erősségre, a csendet szerető békére van szükség.

Mindenki saját maga főnöke...