Bizonyára vannak népek, amelyek piros betűvel írják be naptárukba ezt a dátumot: augusztus 29. A szlovákoknál például ez a nap ünnep, az 1944-es nemzeti felkelés ünnepe. Amúgy semmi különös nem történt, mely megrengette volna a világot. Néhány kivégzést (például az utolsó inka uralkodóét 1533-ban) meg békekötést (1842-ben Nankingban ezzel ért véget a hírhedt ópiumháború) tart számon a história; születtek és meghaltak híres emberek, kineveztek vagy leváltottak valakit; e napon volt például a Beatles utolsó nyilvános koncertje (1966), nemrégiben pedig cunami tört ki ekkor…

A magyarság történelmének azonban ez az egyik legsötétebb napja! Minden 1521. augusztus 29-vel kezdődött, mikor is – hatvanöt évvel Hunyadi fényes győzelme után - az oszmán haderőnek végre sikerült elfoglalni Nándorfehérvár várát. E nap innentől az igen ambiciózus, a franciákkal szövetséges(!), nyugati politikát folytató I. Szulejmán szerencsenapja lett, nemzetünk számára pedig a tragédiáké, a gyászé. A szultán pontosan öt év múlva aratott diadalt felettünk a mohácsi síkon, majd tizenöt évre rá ugyanerre a napra időzítve foglalta el csellel Buda várát.

De meg kell emlékeznünk a későbbi nagy hódítókról is. „1944. augusztus 29-én érték el a zászlóalj teljes arcvonalát a Gyimesi-szorosban támadó szovjet erők” – olvashatjuk a 32. Határvadász Zászlóalj történetéből. Az augusztus 23-i román köpönyegfordítás után, az Árpád-vonalat kikerülve könnyen megtehették. Ekkor léptek először hazánk földjére a „dicsőségesek”, hogy aztán majd fél évszázadig tapossák is „ideiglenesen”.

Kisebb, hasonló e napi próbálkozás már előbb is volt! 1921. augusztus 1-én például a következő hirdetményt jelentette meg a Szövetséges Katonai Bizottság Nyugat-Magyarország városainak közterein (részlet): „Nyugatmagyarország felségjogát Magyarország az antantnak és az antant Ausztriának 1921. augusztus 29.-én 16 órakor adja át”. Külső sugallatra jelölték ki e napot, amint az később kiderült, a súgók pontosan tudták, hogy mikor kell belénk döfni a kést, hogy az a legjobban fájjon.  De hogy nem sikerült az újabb „szeletelés”, az nagyrészt a Rongyosgárdának köszönhető!

Lehet, hogy ez már tényleg összeesküvés-elméletnek tűnik, de tavalyelőtt éppen e jeles napon jelentette meg az Amerikai Népszavában nyílt levelét Kertész Ákos (ez a szerkesztők történelmi jártasságát dicséri ám!). Gyalázkodó és igaztalanul vádaskodó opusából most csupán egyetlen emelkedett gondolatfoszlányt idézek: „a magyar… boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni”.

S ugyanezen magasröptű gondolatot láthattuk viszont idén, immár színházművészileg is kivitelezve, Alföldi Róbert István, a királyának szegedi bemutatóján, ahol moslékot zabáló, pocsolyában meg vérben fetrengő magyarokat gyilkolásznak nyílt színen, hatalmas keresztekkel, állatok módjára, szinte kéjelegve, naturális részletességgel. S teszik mindezt a művészi szabadság jegyében, nemzeti ünnepünk előestéjén…

De sekély e kéj! Az elmúlt évezredben oly sokszor tették már torkunkra a kést elleneink, vagy szúrtak hátba, döftek le barátnak vélt országlakók, s mégis - talán mindezek ellenére - vagyunk! Az egykor ránk kést fogók pedig már rég alulról szagolják az ibolyát, a legújabb kori itteni fenekedők meg egymás után lépnek olajra, hogy majd biztonságos távolból köpködjenek vissza e „pocsolyára”.

(Megjelent a Magyar Hírlap 2013. augusztus 29-i számában)