Nyújtsd ki a kezedet… 

-Fehér Vasárnap, Húsvét II. Irgalmasság-

Szent János leírása szerint a húsvétot követő nyolcadik napon Jézus újra „eljön”. A megszeppent várakozók gyülekezetében, zárt ajtók mögött egyszercsak megjelenik, és megmutatja sebhelyes kezeit és oldalát. Leheletével a Szentlelket árasztja rájuk, békét hoz, és apostolaira bízza a bűnbánat szentségét. E szokatlan feltárulkozással korántsem akar semmit bizonygatni, inkább hitet ébreszt. Tamásban is. Aki ki tudja miért, nem volt jelen az első húsvéti találkán.

Tamás a különutas. A maga módján hívő, durcás keresztény iskolapéldája lemarad a találkozásról, és most saját, testre szabott bizonyítékra tart igényt. Igaz, mai ésszel mentegethetnénk: ő a karakteres, aki nem hisz el mindent oly könnyen. Nem ad a kósza hírekre és pletykákra.

Ajánlatos kételkedni, ha van bennünk alázat. Helyénvaló feltételezni, hogy megismerésünk állandó javításra szorul. Aki fejlődni akar, állandóan frissíti tudását. De kételyünk lehet önbecsapó is: ha a megismert igazság ellen tusakodunk, ha különbejáratú csodát várunk, ha igazunkat igazságként kisajátítjuk, s ettől nem tágítunk. Amikor félresöpörjük mások tanúságtételét, megátalkodunk a gyanakvások, az előítéletek és az általunk kialakított skatulyák börtönében.

A hit viszont bizalmon alapszik. A bizalmat a szeretet élteti. Jézus nem zárkózik el Tamás kérése elől, de nem is csinál rendszert belőle. Egy kicsit lepirítja „tamáskodó” tanítványát, de a többieket is neveli. Hagyja, hogy Tamás megérintse sebeit, hiszen azok gyógyító sebek, a megváltás örömhírét hordozzák. Nem kellene félnünk a sebek, a vér látványától, s akkor több hittapasztalatban lenne részünk. Jézus sebei azonosságát igazolják. A folytonosságot, hogy ugyanaz a Megváltó van köztünk, megdicsőülve, mentesen az anyag törvényeitől, mint aki a kereszten értünk vérét, életét adta.

A feltámadott nem lett újra a Föld polgára. Övéi között él tovább a Szentlélek által. Jelenlétét itt a földön, az általa szent leheletével létrehozott közösségben „tapogathatjuk ki”. Legyen helyén az eszünk és higgyünk a saját szemünknek, hisz egyházában mindenkit boldognak mond, akik vele nem érintkezhettek úgy, mint Tamás és társai. Jézus nem tesz különbséget azok között, akik vele együtt ettek és ittak, és azok között, akik tanítványai szavára hinni fognak benne. Kegyelme mindenkit képesít, hogy hite olyan szilárd alapokon álljon, mint azoké, akik fizikailag is látták őt.

A mi hitünk sem kevésbé értékes, mint a Tamásé. Sőt. Tulajdonképpen minden földi hitet mások tanúbizonyságán keresztül kaptunk. Ugyanígy van a természetfelettivel is. Emberi ész képtelen lett volna ilyet még kigondolni is, mint amit Jézus feltámadása jelent: adva van a bizonyosság, hogy életünk igazi értelme a feltámadás és örök élet! Nem enyészünk el a halállal. Jézus feltámadása a miénknek is záloga.

„Ugye, összerezzennénk, ha hallanánk hangját: Békesség nektek! Mert a béke vágya erős azokban is, akik a feltámadással mit sem tudnak kezdeni. Azokban is erős, akik a napokban kellemes ünnepeket kívántak egymásnak és nekünk. Egyáltalán nem kellemes ez a feltámadás! Felrúgja egész kispolgári világunkat, szokásainkat, búfelejtő ivászatainkat. Aki viszont közel engedi magához Jézust, azt ő is egészen közel engedi magához, mint Tamást. Érinthető, tapintható valóssággá válik” – írja keserédes humorral Kiss Ulrich jezsuita.

Amikor sebeket és halált látunk, hívjuk a feltámadottat, aki bennünket is vár a nyitott templomajtón belül. A közösségben, ahonnan Tamás is hitét kapta. Ne hagyjuk, hogy a kényelem, a félelem legyőzzön, otthon tartson, hanem legyünk mások apostolai, és kiáltsuk világgá: feltámadt, alleluja!

sp