Kavarogtak az érzelmek pont úgy ahogyan az őszi szél kavarja, pörgeti a száraz faleveleket a parkban. 

Felemelték a koporsót, a négy férfi egymásra néztt, csodálkozás és rémület ült ki az arcukra… ugyanis a koporsó súlytalan volt, de ugyanakkor, ahogyan a vállukhoz ért, majdnem összeestek a súlya által.
Végül is úgy döntöttek, hogy a fából készült talicskára helyezik, de lebillent...
A szomszédból egy hétéves fiúcska, kötelet hozott, végül sikerrel jártak.
A falu apraja – nagyja zokogtt, de senki nem mert, nem sietett a segítségükre.
Egymásra néztek mind a négyen, tudták az okát. A koporsó hársfából készült, de ami, aki benne volt annak súly alatt megremegett a föld...
Az ég sötét vörösre váltotta kellemes halványkék színét. A madarak elvesztették tájékozódó képeségüket s egymásnak csapódva lehulltak.

-------------„”””””””---------„””””””-------

Lépj halkan, szólj csendesen...
Az isteneim jogosan elhagytak.
Megremeg a nyárfa a szélben
s múltamra nem hullanak virágok...

-------„””””-------„””””-----

Mindenki felnézett. A Nap eltűnt. A koporsót a megrepedt föld legmélyébe engedték.
A gonoszt azt hítték végleg bezárták...

Másnap még rosszabb volt. A hang édesen csengett, mindenki hallgatta, akár a réteken ázott virágok.
Egyszer csak sírás ütötte meg a fülüket. Fényes pajzzsal megjelentek az istenek, zokogásuktól a folyók, tengerek vizei kiléptek medrükből, elárasztva a szárazföldet...
Egyetlen egy hegyszoros állta útját az isteni áradatnak...
Jajgatott a gonosz lélek a hársfakoporsóban, mert tudta, hogy vétkezett...
Az öt istenség pajzsára emelte, a hegyszoros legmagasabb csúcsára helyezte, és tüzes láncokkal lekötözte, mondván:

-Ha megbánod, s kijavítod bűneidet, lehozunk...

A koporsó megremegett, s láncaival együtt a gránitsziklákon széttörve, a mélybe hullt...

-------„””””””--------„””””””-------

A homály peremére ráborult a végtelen vörös hajnal...

A gonosz lélek csak lebeg...