A Hős, akit elfeledtek
Írta: Attila-benczi

Mozdulatlanul feküdt a hideg kövön
Csillogó páncélján harmatcseppek,
Vékony csíkokban gördültek alá.
Kezében kardját szorongatta,
Mint egy Hős, ki tudja, tőle
Függ ezernyi ember, szánalmas sorsa.
Ott volt, ahová mindig is el szeretett volna jutni.
A zöldellő völgybe. Ott lenni de nem egyedül,
Ahol először látta meg a napvilágot.
Ott feküdt a hideg kövön. Teste!
Eltompult, várta, hogy a nap lebukjon
Az égbe meredő hegyek között.
Ezernyi csatában győzedelmeskedett
Még karja erőtől duzzadt, még
Szemében égett az élet tüze,
Emberek százai vették boldogan
Nevét a szájukra. Éljenezték.
Csókokkal borították, Hősként üdvözölték,
Minden alkalommal visszatértét.
De most, mikor a legjobban szüksége
Lenne! Egy jó szóra, szerető mosolyra,
Mikor már, karjában nincsen erő
S szemében sem ég az élet tüze.
Egyedül van. Csillogópáncéljában.
A Hőst lassan, benövi a moha
S nem fognak rá gondolni most már soha.
…………………………………………………………………
Majd ha arra jársz, az örökké zöldellő völgyben
S megpillantod a furcsán fekvő szobrot,
Ami a kerek kövön hever, gondolj rá!
Ő volt ki másokért vérét ontotta
S szívből szeretett oly sok embert,
De utolsó perceiben magára maradt!