Kering az atyafi a debreceni plázában. Ritkán jár ide, hónapokkal a megnyitó után tévedt be először valami semmiségért, mert máshol bezártak, ez meg épp útba esett. Máig nem kerítette hatalmába a reklámozott érzés, ami csúcs, soppingolni sem szeret, a plázacicák világából már jó ideje kinőtt...

Kering az atyafi a pláza kererngőjén, s egyszer csak rég nem érzett illat csapja meg orrát. Szimatolva körbejár, lejön a földszintre, majd vissza s újra le. A kicsiny sarki cukrászdánál két korabéli hölgy kávézik, haboskávét isznak, egyikőjük cuppant is a kortyhoz. Gyökeret ver lába, most hasít belé, hogy nagynénje házacskája épp e helyen állt, a Péterfia 20. hátsó traktusán, s szinte négyzetméterre ott téblábol most az egykori szoba helyén, ahol délutánonként, vasárnap, haboskávéra várták, majd estig forgatták az ördög bibliáját.

Rég lebontották már azt a házat, csak a diófa árválkodott még hosszú ideig az elhanyagolt, üres telken, s ha a belvárosba jött öreg kocsijával aláhúzódott, mint gyermekkorában, ha indiánosat olvasott. Rezignáltan szemlélte a sietős építkezést is - kerítésén a "Hazát építs, ne plázát!"  felirattal -, s hogy Atlantisza újabb darabját süllyesztik el szorgalmasan gyors kezek.

Hát ezért nem járt oly sokáig atyánkfia a plázában! De a haboskávé illata, az övé, ott a Péterfia húszban, átlengett az időn.