- A negyedik pillanat –

                           -----------------------

            Öröm és boldogság költözött Ádámék kis lakásába. Az újszülött baba körül forgott a világ akkoriban Ádám és Éva életében. Egy jó ideig.

A családi bajok, a viták Éva kihelyezése körül kezdődtek. A végzősöknek meghirdetett helyek elég kevés választási lehetőséget kínáltak. Főleg a magyar diákok számára. Akkoriban a hatalom Romániában, évről-évre mind kevesebb magyar nyelv és irodalom tanári helyet hirdetett meg. A politika ezzel is gátlástalanul igyekezett visszaszorítani a magyar nyelvű oktatást.

           Éváék keserűen és csalódottan állapították meg, az egyetemen kifüggesztett listákon kevés az angol-magyar tanári hely. Angol tanári helyek inkább román vidékeken voltak meghirdetve. Akkoriban eléggé átlátszó szándék volt a magyarokat minél távolabbra helyezni a szülőföldtől, Erdélyből. Moldovába vagy Bukarest környékére próbálták terelni őket.

           Ilyenféleképpen Évának nem volt szerencséje. Sem lakhelyükön, az egyetemi városban, sem saját falúja környékén a szomszéd megyében neki már nem jutott hely. A családi pontok, a gyerek megléte és a tanulmányi átlaga a helyválasztásnál elég kevésnek bizonyultak. Ebben a helyzetben Ádám azt is megoldásnak tartotta, hogy felesége amúgyis most szült nemrég, ezért maradjon otthon. Ezt tartotta a legtermészetesebbnek a szülési szabadság lejárta után. A fellángolt viták után, Ádám, hogy mentse a helyzetet, némi ismeretség árán városukban egy angol-magyar óvodában talált helyet. Évának. Felesége ingerülten utasította vissza:

          - Nem megyek oda és nem maradok itthon! – Éva mondta a magáét, hajthatatlan volt. Nem lehetett meggyőzni sehogy sem!

Ekkor került először veszélybe köztük a családi béke. Ádám kénytelen-kelletlen elfogadta Éva döntését. Városuktól jó messze, hárommegyényire, háromszáz és valahány kilométer távolságra Éva egy székelyföldi falusi iskolát választott. Oda akart menni, ott akart tanítani.

          „...Nem...nem ...nem!” – ezek a szavak visszhangzottak akaratlanul is Ádám fejében. Felesége megmakacsolta magát. Mindenáron menni akart. Pár hónapos kisgyerekkel egy távoli faluba, egy ismeretlen helyre. Tanítani akart. Nem érdekelték az érvek, a kérlelések, a várható nehézségek.

         - Nem azért tanultam, hogy most óvónő legyek!

         - Ez érthető,- ismerte el Ádám – de akkor mi lesz a családunkkal?      

Indulatos vitába bonyolódtak e miatt. Mindkettőjüknek valahol igaza volt. Megegyezésre, kompromisszumra nem nagyon volt kilátás köztük. Már az is rosszul esett Ádámnak, hogy pár nappal Éva szülése után, ő hazautazott a gyerekkel az anyjához falura. Nyilván ott több segítséget kapott az újszülött ellátásában. De mégis jobb lett volna együtt maradni mindhármuknak – vélte akkor Ádám. Alig látta újszülött kislányát, nem bírt betelni a nézésével, s máris Éva elment vele. Ősszel iskolakezdéskor még messzebbre akar menni, jó háromszáz kilométernyi távolságra, abba a háromszéki faluba, amit kiválasztott munkahelynek., az alig pár hónapos gyerekkel együtt! Ezt Ádámnak sehogy sem akaródzott elfogadni. Vita vitát követett. Az ellenvetések, az érvek leperegtek Éváról. Hajthatatlan volt. Nem lehetett őt lebeszélni.

         A családi bajok lavinája beindult...

         - Nem akarom az óvódat...nem kell!- ellenkezett Éva.

        Ádám nagy nehezen belátta, nem tud mit tenni. El kell fogadnia ezt a képtelen helyzetet. Hogy valamennyire megnyugodjon, egy nyári hétvégén leutazott a választott faluba. Vonatra szállt, majd autóbuszra. Késő délután indult, másnap reggelre ért oda. A távolban már látszódtak a Keleti-Kárpátok nagy gerincei. A Kárpátok lábánál, erdélyi oldalon volt a nevezetes falu, a megyeszékhelytől jócskán távol. Takaros házakat, rendezett udvarokat látott. Meglepő módon viszonylag kedvesen fogadta, kora reggel, az otthonába bekopogó Ádámot az ottani iskolaigazgató. Segítőkészen együtt albérletet intéztek, télirevaló tűzifát is rendeltek. Még egy hónap haladékot is kapott Éva a munkába állásra.

        Ádám, a nyári szabadságát még együtt töltötte kis családjával Éva falujában. Örömmel nézte, csodálta, miként cseperedik napról napra a gügyögő, rugdalózó kisbabájuk.

Aztán őszire bekövetkezett a lehető legrosszabb Ádám addigi életében - leszámítva azt, amikor évekkel korábban váratlanul, nagy hírtelen elveszített szüleit - Alig nősült meg, alig éltek házas életet feleségéve, alig láthatta újszülött kislányát, és most másfél év után felesége, kisgyereke tőle távolra kerültek. Jó messzire! Ádámot munkahelye és a folyó egyetemi tanulmányai a városához kötötték. „Hogy lehet ezt kibírni?” – fogalmazódott meg ez a kérdés Ádámban, mindinkább.

        A bajok később csak fokozódtak. Mintán októberben Évát gyerekével együtt autóval levitték a távoli faluba és elkezdte a tanítást, röpke másfél hónap alatt bebizonyosodott Éva tarthatatlan helyzete. A korai kemény hideg időjárás, a nehezen fűthető albérleti szoba, meg a szinte mindig üres élelmiszerbolt, ahol többnyire konzerveket lehetett kapni és főleg a gyerek ellátási gondjai, oda vezettek, hogy Éva kénytelen volt szembesülnie ezekkel a gondokkal. Visszaszállítatta az öt hónapos gyerekét falura a nagyszülőkhöz. Így alakult az Éva által vágyott munkába állás. Így szakadt Ádám családja három fele!

        Ezek után Ádám végiggondolta mi is történt tulajdonképpen: megnősült, lett felesége, aztán gyereke, amire régóta vágyott. Most elmondhatja, hogy van is családja, meg nincs is! Hetente küldözgette vágyakozó szerelmes leveleit feleségének. Akkoriban a telefonkapcsolat szinte lehetetlen volt. A hiányérzetét pótolandó, és hogy láthassa szeretteit, Ádám 3-4 hetente vagy a feleségét látogatta meg az ország túlsó végében, vagy a lányához, kisgyerekéhez utazott a szomszéd megyébe anyósáékhoz. Közben az egyetemi vizsgáira is készülnie kellett. Meg dolgoznia is kellett, valamiből meg kellett élni, a lakást fenntartani.

        Ideálisnak nem mondható ez a helyzet, egyikőjük számára sem. Ádám nem ilyen családi életre vágyott. Hiányzott a felesége, meleg ölelése, hajdani mosolya, hiányzott a kislánya gurgulázó kacaja! Őrlődött magában és valamiféle megoldást keresett, ami mindnyájuknak jó. Kínnal-bajjal teltek a hónapok. Utazás ide, utazás oda. Csak a viszonylag hosszabb téli-, tavaszi-iskolai szünetek alkalmával volt együtt a család, de ekkor is inkább anyósáéknál. Igy történt a hosszabb nyári szünet alkalmából is. A következő tanévkor sem sikerült közelebbi munkahelyet találni Évának. Otthon sem akart maradni. Időközben megszerette a székely falut, az ottani tanártársai többségét, az odavaló segítőkész embereket, meg a tanítás is kedvére való volt. Ott folytatta, ahol elkezdte. A gyereke továbbra is a nagyinál maradt, csak az iskolai szünetekben láthatta, amikor sietett haza őt meglátogatni.

        Ádám negyedéves vizsgái jól sikerültek, de még volt egy tanév az egyetem befejezéséig. A család hiánya miatt, azonban türelme kezdett fogytán lenni. Nem kívánta az elmúlt év mókuskerék jövés-menését, az ide-oda utazgatást. Sem a felesége, sem a gyereke nem volt vele, ő meg egyedül kuksolt a lakásukban és arról ábrándozott, hogy milyen másképp volna együtt. Ádám egy évig bírta ezt az áldatlan állapotot. Újabb, nagyon nehéz döntést kellett hoznia. Inkább itt hagyja a szülővárosát, régi barátait, ismerőseit, egész eddigi városi létét, de együtt akart lenni a családjával, akár albérletbe is, amíg kialakul számukra egy kedvezőbb helyzet.. Az utolsó egyetemi évet úgy is tudja majd teljesíteni.  Majd feljön a vizsgákra, amikor kell. Addig a lakását meg kiadja ideiglenesen. Az államvizsga dolgozatát akár faluhelyen, vagy máshol is megírhatja, felkészülhet tisztességgel, csak akarni kell! Kész volt bármilyen munkát elvállalni, akár helyettes tanárnak is jelentkezhetett volna, utolsó éves egyetemistaként.

         Éva nem lelkesedett az elején ezért a megoldásért. Abban reménykedett, hogy majd idővel sikerül visszakerülni a városukba, vagy a saját megyéjébe, a szülei mellé valahogy. Némi vita után belátta, hogy Ádám költözésével végre együtt lehet a család, velük lehet a gyerek is, ami bizony neki is nagyon hiányzott.

         Ádámnak szerencséje volt, némi ismeretséggel és jókora utánajárással, nem kevéske protekcióval, amit bizony ildomos volt a helyzetük miatt is igénybe venni, ajánlásokkal felvértezve jelentkezett egy háromszéki megyei közintézménynél. Ott fel is vették, megbíztak benne végzettsége és tanulmányai okán is. Irodai aktatologató lett és beszerző meg, mindenféle ügyek intézője. Őszire albérletet szereztek Éva faluja melletti kisvárosban. Innen ingáztak pár hónapig mindketten, Éva a falusi iskolába, Ádám meg a megyeszékhelyre. A kislányukat is elhozták a nagyitól, így végre együtt volt a család.

         Idővel mintha kezdett volna egyenesbe jönni az életük. Ám a megpróbáltatások nem értek végett.

         Ádám sikeres államvizsgája után, ott maradt a megyei intézménynél, ahol új beosztást ajánlottak és lakást is ígértek rövid időn belül. Ezért fel kellett adnia korábbi saját lakását az egyetemi városban. Visszautazott és minden ingóságát, bútorokat, meg egyebeket teherautóra pakoltatott, elhagyta szülővárosát és leköltözött új városába. Pár hétig ismét albérletbe mentek, de a legfontosabb az volt, hogy végre együtt legyen a család. Idő múltával és szintén fontos emberek támogatásával, azaz protekcióval, sikerült Évát is elhelyezni a megyeszékhely egyik gimnáziumában. A beígért lakást is megkapták, és úgy nézett ki jó úton halad a családi megbékélés is az elmúlt idők vitái után. De az új helyzetek újabb vitákat, bizalmatlanságokat hoztak köztük. Valójában mindkettőjük új életet kezdett, immár újra együtt és ez nem ment zökkenőmentesen.

Tanárkodás helyett Ádám, a megyei intézménynél tanulmányi felügyelő lett. E miatt is gyakran kellett terepre járnia, a megye többi városaiba. Volt úgy, hogy csak késő estére ért haza. Ilyenkor Éva kétkedően fogadta férje magyarázatát:

        - Ugyan biza, megint hol jártál? Már megint én kellett elhozzam a gyereket az oviból!

Ki vigye, ki hozza, és mikor, a gyereket? – gyakori gondok közé sorolható kérdések, meg általában az időbeosztás, a napi házi teendők is sokszor vitára ingerelte mindkettőjüket.

Azért idővel kezdték jól érezni magukat ebben a városban. Bővült az ismeretségi körük is, gyakran jártak színházba, meg barátaikkal hétvégi kirándulásokra a város melletti közeli erdőbe. Jó kis baráti társaságuk alakult, akikkel gyakran összejöttek névnapok, szülinapok alkalmából és gyakoriak voltak a kölcsönös házibulik is. Ezekből is később, kisebb-nagyobb féltékenykedések, sértődések, viták kerekedtek Éva ás Ádám között. Inkább Éva volt a bizalmatlanabb.

        „- Az ördög sohasem alszik!” –emlegette ilyenkor Éva.

 Ádám csak legyintett, nem vette komolyan a megjegyzéseket. Számára a család szent dolognak számított. Egy kis alkalmi flörtölés még elképzelhető, belefér egy házibuliba. 

Az új lakásuk berendezése, az évről-évre ismétlődő nyári tengerparti nyaralásuk, új bútorok vásárlása, mindmegannyi családi vitákat gerjesztettek, a „piszkos” anyagiak, a fizetések beosztása körüli nézeteltérések eléggé megviselte házasságuk mindennapjait. A családi kiadások nőttek, a fizetésük meg alig-alig, és a civódások e miatt is szaporodtak. Az otthoni házimunka megosztása, ki csinál többet, ki kevesebbet, ki az, aki többet törődik a gyerekkel, melyikük jár gyakrabban későn haza...- mindezek békétlenséget, bizalmatlanságot, veszekedéseket, több napos haragot eredményeztek Ádáméknál. Nem látták idejekorán, hogy ezek nem vezetnek jóra egy házasságban.

        Azon tűnődött Ádám időnként, hogy hova lett a békés otthon, a szeretett család illúziója, ahogy korábban elképzelte. Úgy tűnt, köztük kihunyt a szeretett, a megértés parányi szikrája is.

Mindketten hibáztak ebben, ki többet, ki kevesebbet. Időközben eltűnt köztük az empátia, megfogyatkozott a türelem, kialudt a kezdeti lelkesedés, elmaradtak a meghitt, közös megbeszélések.

        Csalódottság, kétkedések lengték körül házasságukat.

       Ám, nem volt mindennek vége köztük. A sors még adott egy esélyt mindkettőjüknek.  

                                                                    X