Atyánkfia éppen kilencszer költözött már életében, s minden hurcolkodás kényszerű seregszemlét is jelentett. Mit vigyen magával, mit hagyjon, ajándékozzon el, vagy dobjon ki? Kedves könyvei mellett két tárgy ragaszkodott hozzá mindvégig: legelső fényképezőgépe (Pajtás márkájú) és egy háromnegyedes hegedű. A fotózás fél évszázados szenvedélye, de komolyan vagy negyven éve hegedült utoljára. Nemrég, mikor egy átrendezés közben ismét kézbe vette az öreg instrumentumot, meglepő felfedezést tett. Véletlenül pillantotta meg a hangszer belsejében rejtőzködő cédulácskát, mely szerint a Szegedi Hangszerkészítő és Javító Vállalatnál készült Szegeden, a Hétvezér u. 9. szám alatt 1960. június 6-án, kézírással még a sorozatszámot is feltüntették (1353.), legfelül pedig büszkén díszeleg: Made in Hungary. Több mint fél évszázada társa hát – bár az utóbbi időkben inkább csak csendes társa!

Nyolc éves korában kezdett hegedülni atyánkfia, még feles hangszeren tanult, ami aztán több gyermekkézen fordult meg a későbbiekben. Ennek az újnak még ma is emlékszik a gyári szagára! Szülei szorgalmazták a hegedűt, talán azért, mert az unokatestvérek majd’ mindegyike tangóharmonikázott. Kedvenc hangszere volt ez az ’50-es éveknek, hosszú hadifogságot túlélt férfiak hozták divatba – némely későn hazatért szerencsés összes megtakarított rubelecskéjét fektette egy használt hangszerbe. (Még a ’60-as évek közepén is látott atyánkfia a mátészalkai állomáson kései szabadulókat, sajátos öltözetükről meg 4-5 dobozgitárról lehetett következtetni „státuszukra”.) Mikor atyánkfia hegedülni kezdett, vidéken még nem voltak zeneiskolák. Az első lépéseket egy Pestről kitelepített apácától sajátították el a falusi nebulók, többnyire fiúk, mert a lányokat inkább klimpíroztatták. Margit néni a húrok megnevezésétől (Éva, Ádám, Dani, Gabi) kezdve a helyes csuklótartásig igyekezett mindent játékosan tanítani, nála bohókás-komolyan konyhazenéltek a növendékek, lévén ez a helyiség az oktatás helyszíne, hol állvány helyett szódásüveg szolgált kottatámasztékul a kredencen.  Igazi közönségsikert aratott otthon, mikor végre sikerült előcsalogatni az első felismerhető dallamokat (Megfogtam egy szúnyogot, Boci-boci, tarka). Két évre rá oly tűrhetően kezelte a szárazfát – ez apja szavajárása volt –, hogy ünnepekre készülve már kisebb repertoárral állt elő. Különösen a karácsonyt szerette: hegedűvel járt kántálni! Szenteste rendszerint a Mennyből az angyalt, meg a Krisztus urunknak áldott születését cincogta a szomszédok-ismerősök ablaka alatt. Hideg lévén sosem engedték tovább játszani, inkább behívták melegedni, pedig hátra volt még a Pásztorok, pásztorok meg a Csöndes éj is, s mindenütt szépen honorálták szolgálatait - mint egy perselybe, pottyantották hegedűjébe az alumínium forintosokat. Idő telvén vonója hegyén rendszerint már zöld tízes, néha kék húszas díszelgett. Olykor baleset is érte e zeneszerszámot. Jégén csúszkálva egyszer úgy esett hanyatt atyánkfia, hogy messzire repült kezéből a hegedűtok, bévül meg levált a hangszer háta – egy ismerős asztalossal még sikerült megenyveztetni, de az akkor szerzett kisebb karcolások mindmáig megmaradtak.  „Magasabb” zenei tanulmányokra már csak ketten mentek tovább, barátjával a helybéli plébánoshoz jártak, az ökumené jegyében, mert hiszen reformátusok lévén éppen akkor konfirmáltak.

A híres debreceni kollégiumba kerülve pár próbán még játszott egy kis kamarazenekarban, aztán elcsábította a sport, később meg a színház. Most, hogy már atyánkfia is nyugdíjas, tűnődve simogatja hűtlenül elhagyott egykori jó pajtását. Kézbe veszi-e még valaki? Talán egy unoka…