Alacsony, zömök ember volt, önmagát mikor főnöknek, mikor kapitánynak nevezte. Örökké utazott, jött-ment a világban, mindig gyűjtögetett valamit. Kosztól fényes, sötét ruhát hordott, ami évekig le sem került róla, abban hált pincelakása eldugott zugában. Ez volt a kitüntetéseket „felsorakoztató” úgynevezett szocialista zakó. Azért mondták szocialistának, kommunistának, mert hemzsegtek rajta a Marx-, Engels-, Lenin-jelvények, egyik-másikból több is. Ezeket az évek során aggatta keblére, "kitüntetési" céllal. Azt is szívesen vette, ha e nemes cselekedetet másvalaki oldja meg. Volt a kebelén brigádjelvény, téeszkitüntetés aranykalásszal, búzavirágkék mezőben, égő fáklyával ágáló úttörő- (pionír-) kitüntetés, mindenféle bélyegimitációk. Legszembetűnőbb mégis a fejére biggyesztett Lenin-sapka volt, amelyen, mondanom sem kell, a szocialista jelvények koronázatlan királya, Vlagyimir Iljics díszelgett, harcra buzdító karnyújtással.

Az egész elpuskázott XX. század ott lógott mellkasa két oldalán, le a gyomorszájig, a színek, a formák és méretek kavalkádját mutogatva mindenütt, ahol csak megfordult széles e hazában. Hiszen nemcsak a Nyárádmentén járt-kelt, sertepertélt szinte naponta, hanem kifürkészhetetlen, mindegy-hova-megyek útjai a szélrózsa minden irányába elvitték. Volt rá eset, hogy Marosvásárhelyre szeretett volna eljutni, de a busz vezetője – látványától elriadva – sehogy sem engedte felkapaszkodni a járműre, bár csörgött némi aprópénz a markában.

No, a Kapitány ilyenkor átballagott az út túloldalára, s a másik irányban próbált szerencsét. Végül valamerre mégiscsak el tudott húzni.

Nem éppen barátságos, szakállas, borostás külsejét a hátán lötyögő jókora hátizsák is rontotta; mintha valami ugrásra készülő szökött kommandós volna. A szereléket csak a buszban bontotta meg, ott is attól félt, nehogy valamit kilopjanak belőle.

Mit rejtett a titokzatos pakk a hátán? Jó pár kilós, kidobott szenes vasalótól, az önkiszolgáló boltok asztaláról lesöpört morzsákig mindenféle ételmaradékot, de sót, köményt, ecetet, hagymát és fokhagymát, mustárt is elő tudott varázsolni, ha úgy állt a dolog, hogy valaki falatozni kezdett, aztán éppen sója, fokhagymája, ecetje-mije hibádzott.

Miután egy álombéli busz elvitte az örök kirándulómezőkre, bennvalójának új ura hatalmas tisztító és tisztogató akciót indított, és a Kapitány gyűjtögetési szenvedélyének a leghajmeresztőbb tárgyi bizonyítékai kerültek elő. Napokon át hordták a fogkefétől az üres motorolajos flaskókig, a szocialista macskakonzervtől a szárnyas betétekig a legkülönfélébb "szerzeményeket", mindenfélét, amit nem túl rövid élete során nagy gonddal és szeretettel összehordott, mint valami kétlábú hangya.

Máig nem tudni, miért nem "értékesített" soha semmit impozáns gyűjteményéből.

Több minden egyéb mellett három nagyértékű díszes porcelánpohár is előkerült, azokat ma is nagy becsben tartva őrzik az egykori szeméttakarítók; de volt ott annyiféle szerkezet és szerkentyű, hogy manapság akármelyik néprajzi vagy ipartörténeti múzeum emberei is váltig elirigyelnék.

Persze nem csatangolt mindig távol kis falujától a Kapitány. Amikor éppen nem kapott semmiféle díjat, prémiumot, kitüntetést, jelvényt, vagyis időváltozás előtt (érezték s tudták róla ezt a népek), időt szakított a gazdálkodásra is. Élete delén találta ki, hogy nem érdemes másfél méteres nyelű kapával turkálni a földet, jobb a hosszabb nyelű szerszám. Ezzel vágta a talajt, méghozzá olyanformán, mint a medve, mikor zabot zabál: egyszerre körös-körül karikába felkapált valami négyméteres kört, aztán nyolcat, és így tovább –, úgy haladt előre, mint egy kapáló buldózer. A módszer előnye, hogy nem tapossa vissza a kivágott gyomot; hiszen akkor az egész munkája nem ér egy fabatkát.

Mit mondtak rá az arra járók? A Kapitányt csöppet sem érdekelte. Amíg a szülei is éltek, segítségül egy borjút is magával vitt, s beállította a kukoricasorba, az állat elöl parézott, ő meg mögötte kopácsolt az óriás szerszámmal.

Abban bízott, hogy így: tisztán kapja a földet. Na most, a fáma nem beszél a borjú szakértelméről, hogy tudniillik meg tudta-é különböztetni a burjánt a zsenge levelű kukoricától.

A Kapitány stílusos véget ért, mesélik –, a halál is utazás közben érte. Útszéli árokban fekve találtak rá, jó távol az otthonától. Valahogy hazahozattatott, szegről-végről való rokonai, falusfelei úgy kísérték ki a temetőbe, mint egy igazi gondtalan embert. Hangyatermészetéről csak a lelkész ejtett egy-két mondatot, példázatot szeretett volna kalapálni a csellengő Kapitány sorsából, de a kurátorok furcsa pislogására gyorsan abbahagyta a parabolisztikus prédikációt, és gyorsan elparentálta a szerencsétlent.

Gondtalan ember volt, emlegették, amíg emlegetnek ilyeneket a helybéliek; könnyű volt neki, mert nem tudott gondolkozni, mondogatták.

Mindenki megegyezett egy senkitől sem igazolt balesetben: fiatalkorában feldöfte egy növendék bika, s ő éppen a fejére esett. Ebből származik minden.

Isten legyen a jelvényeihez irgalmas.

Népújság, 2008., augusztus 9.