Az egykori karzat lezárt boltívei, mint lecsukott szemek őrködnek a fogyatkozó gyülekezet felett.
Nézem a képet, de nem látom.
Lelki szemeim más képet rögzítettek erről a helyről.
Ez a hely valamikor tele volt élettel, vidámsággal.
A lezárt boltívek mögött ott vannak azok az izgő-mozgó, suttogó, kacarászó kislányok, akik mi voltunk egykoron. Milyen izgalmas volt, ha még így elkülönítve is, ott lenni a felnőttek világában. Már oda felmenni egy kaland volt. A feljáróval szembeni ajtó mögött a jól megszervezett egyházi gyülekezet kész, feketére festett, csak feliratra váró koporsói voltak elzárva. Itt riogattuk egymást, tudtuk ki a félős. Aztán csigalépcsőn fel a szép, hófehér falu, piros téglával lerakott karzatra. Mindig elhangzott otthon az intelem: „Aztán csendben legyetek! Ne hillérkedjetek!” (ezt nagyanyám szokta mondani, a szó eredetére az óta sem találtam rá). De hát mennyi minden megbeszélni való volt, ezt a felnőttek nem tudhatták. A ruháink, cipőink, kinek melyik fiú tetszik, iskolai pletykák, ki kinek és kitől hozott cselesen összehajtogatott levélkét, miközben a kamaszok felé sandítottunk a szembe karzaton, az orgona mellett. Szüleink többnyire a megszokott helyükön ültek. Édesapámat, nagyapámat egykettőre megtaláltam a férfiak szemben padsoraiban. Édesanyámat fejkendőjéről, ruhájáról a karzat alatti sorokban, az asszonyok részén. Mert rendje volt mindennek, úgy az ülésrendnek is. A felbúgó orgona hang csendre intett, majd áldott emlékű Benczédi tiszteletes úr bársonyos hangja töltötte be kazettás mennyezetű, kis ékszerdoboz templomunk terét. Akkor még nem tudhattuk, hogy hozzá hasonló lelkipásztorral az életben soha többé nem találkozunk. Egészen egyedi, különös módon tudta úgy ötvözni a hit és az élet, a minket körülvevő világ dolgait, történéseit, hogy senki sem maradt útravaló nélkül. Tudtuk, éreztük, hogy ezen a helyen, kilépve a hétköznapok küzdelmes világából valami történik ember és Isten között. Egy találkozás önmagunkkal. Igyekeztem megjegyezni az istentiszteleten elhangzó prédikáció alapgondolatát. Nagyanyám így ellenőrizte, mennyire voltam figyelmes.
Aztán múltak az évek, számunkra akkor talán lassabban, mint szerettük volna. Izgatottan vártuk azt a vasárnapot, amikor utoljára megyünk fel erre a karzatra. Jött a konfirmálás. Huszonnégyen, tíz fiú és tizennégy lány állta körül az Úr asztalát. Hitünkről tanúbizonyságot tettünk, magunkhoz vehettük az első úrvacsorát és miközben gondolataink már a konfirmáló bál körül forogtak, tudtuk, jövő vasárnap már az asszonyok mögötti padokba ülhetünk. Leghátul, a lányok mellett. Az a pár méter szintkülönbség, a karzat és a lenti padsorok között fiatal életünk egyik mérföldköve volt. Kislányokból lányok lettünk! Tele ábrándos reményekkel, álmokkal, tervekkel. Hittük, hogy az élet, hogy az a tavasz miattunk, értünk ilyen szép …

Sok évtized után egyszer egy hazalátogatás alkalmával bementem.
A templom kapuja, ajtaja nyitva állt. Beültem a megszokott egykori helyemre. Ismeretlen gyermekek konfirmálásra készülődtek, virágokkal díszítették a templomot. Kerestem a régi érzést, a régi arcokat, a festékréteg alatt az egykori karcolásokat, melyeket, bevallom hajcsattal követtem el. Csak az emlékek maradtak. De a sors kegyes. Egy friss élménnyel is megajándékozott. Akkor csupán néhány nap választott el a házassági évfordulónktól. 30 év után újra ott álltunk életem párjával a virágba borított Úr asztala előtt. Immár 30 évvel öregebben, de együtt.

„Minden elmúlik” Bölcs Salamon gyűrűjébe vésett két szó örök igazsága. Marad az emlékezés és az érzés, a jó érzés: ezek is mi voltunk!
2018.08.21.