Minden évszaknak megvan a maga számomra kedves illata. Szeretem az őszi avar, a csillagfényes, fagyos téli éjszaka és az esőáztatta föld tavaszillatát. A nyárhoz két illatélményem is fűződik, mindkettő még gyermekkori, szünidei.

Hatéves koromtól érettségiig nyaranta legalább egy hónapot, olykor kettőt is a gránicon túli Szatmárban töltöttem apai-anyai nagyszülőknél vakációzva. Mivel már hétéves koromban jól tudtam olvasni, kedves estvéli elfoglaltságommá lett apai nagyszüleim szerény házikönyvtárának böngészgetése. Tizennégy éves koromra aztán végigolvastam az összes fellelhető Tamási-, Nyírő- meg Wass Albert-kötetet.  Nekem életre szóló élményt jelentettek s jelentenek ma is. Ha semmi más érdemük nem volna nevezetteknek csak az, hogy nemzedékekkel szerettették meg az olvasást, már ezért is méltányolandó munkásságuk.

De kezdet kezdetétől fogva tart a könyvek illata is, s tán ezért van, hogy ha kézbe veszek egy új kötetet, először beleszagolok.

A másik, még ennél is régibb s erősebb illatélmény a frissen sült kenyéré. Olyan korban élhettem, amikor még három asszonynemzedék varázsolta asztalunkra a mindennapit.

Anyai dédnagyanyám hajnalban sütött. Hogy mikor dagasztotta s kelesztette, arra már nem emlékszem, de arra igen, hogy gyakran ébredtem friss kenyérillatra. Reggelire meg megkaphattam a „galambot”, azt a kis vekni alakú, kétoldalt késsel ívesen meghasított, egyik végén két kukoricaszemmel fejet formázó kenyérfélét, amit a maradékból, a vakaróból formázott Ágnes mama, s a tüzes kemencében valóban madárformát öltött.

Nagymamám csak sátoros ünnepeken süthetett otthon. Az ő nemzedékének munkaerejével s idejével már javarészt a kollektíva (Romániában így hívták a téeszt) rendelkezett, de akkor is minden héten kétszer került friss kenyér az asztalra. Otthon megdagasztotta, megkelesztette végül szakajtókosárba tette - vászonkendővel szépen leterítve - a sütnivalót, majd nagyobb unokáira bízta, akik aztán a megbeszélt időpontra kis kerekes kocsin elhúzták a pékségbe. Amíg kisültek a kenyerek a fiúk bandáztak, a lányok fogócskáztak, de leggyakrabban sutyorgással töltötték az időt. S milyen jó volt törni egy kicsit az illatos, még forró kenyérből, minden otthoni tilalom ellenére, utána meg inni egy jót az ártézi kút vizéből.

Még édesanyám is dagasztott kenyeret, s gyakran énekelt közben, zsoltárokat, dicséreteket meg leánykorának kedves dalait - ilyenkor talán túloldali szülőfalujára gondolt. A Hadd menjek Istenem… volt a legkedvesebb számára, mert azt szinte mindig elővette.
Kemencénk ideát nem lévén, szívességből a szomszéd néni sütötte ki sajátjával együtt a mi kenyerünket is. Irma néni különleges béleseket készített emellett, hol káposztával, hol meg édes tengerikásával töltötteket, melyek ízére s illatára mindmáig emlékszem.

Ha megcsapja orromat ez a mással össze nem téveszthető, friss kenyérillat megállok ma is, legalább egy percre, s ilyenkor emlékezetem vetítővásznára idézem boldog gyermekkorom rég elsüllyedt világát.

Hallom, olvasom, hogy augusztus huszadikára - nagyszerű közadakozásból – elkészült újra a magyarok kenyere, s nagyobb is, mint a tavalyi. Kívánom, hogy jusson belőle mindenkinek - legalább egy madárkányi!

(Megjelent az Evangélikus Élet 2014. évi 34-35. számában)