Erdélyi magyarok a világban
"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!"
Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!
Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.
A kenyeres néni
A nyolcvanas évek közepén egy marosvásárhelyi szakközépiskola padjait koptattam. Nagyanyám mindig arról álmodozott, hogy orvos leszek, szüleim, értelmiségiek lévén határozottan kijelentették, hogy az érettségi kötelező, aztán én magam dönthetek a pályaválasztást illetően. Pedagógusok voltak, de a rendszerváltás előtt soha nem beszéltünk arról, hogy hivatásukat folytatva esetleg én is az oktató-nevelő munkát válasszam. Édesanyám néha az állatorvosi foglalkozást emlegette, de aztán felvilágosítottam a család hölgytagjait, hogy sem ilyen, sem olyan orvos nem leszek, mert irtózom a vértől, s zavar a kórház látványa.
Tehát szakközépbe kerültem, egy olyan osztályközösségbe, ahol a tanulók közel egyharmada ingázott vidékről. Zsúfolt oktatási programmal, napi 6-7 órát töltöttünk az intézményben, téli időszakban rendszerint sötétben érkeztünk iskolába, s szürkületkor haza. Gyakran 2-3 órát töltöttünk az állomásban vonatunk indulását várva, ami bizony néha a tanulás rovására ment. A reggeli felkelést követően, édesapámtól örökölt szokás szerint, mindig alaposan belakmároztam, s úgy indultam útnak, hiszen azt már felmenőim is megállapították: korgó gyomorral sem tanulni, sem dolgozni nem lehet. Abban az időben rendszerint barna kenyeret sütött a sáromberki pékség, amit frissen ugyan jóízűen fogyasztottunk, de 2-3 nap után a „mindennapinak” már különös, savanykás íze lett. A reggeli elkészítéséről legtöbbször korán kelő édesapám gondoskodott, aki a kongó élelmiszerüzletek ellenére, megpróbált változatos menüvel előrukkolni. Ez abból állt, hogy egyik nap sült szalonnát vagy sült párizsit fogyasztottunk reggelire, másnap felmelegített és néha margarinnal kikavart halkonzervet, legjobb esetben pedig házikolbászt (de ez utóbbi mindig nagyon hamar elfogyott). Aztán kezdődött minden elölről: sült szalonna, párizsi, halkonzerv…
Szóval, nem volt túl választékos az étrend, de édesapám mindig azzal vigasztalt, hogy az ő gyermekkorában még ennél is szegényesebben étkeztek. Aztán mindig Petőfi példáját emlegette, hogy nagy költőnk is fekete kenyéren nőtt fel. Otthon nem is elégedetlenkedtem sohasem, de az már nagyon zavart, hogy osztálytársaim egy része, a városiak, mindig hófehér fehérkenyérből készült szalámis szendvicset majszolnak. Mi, vidékiek csak nagyon ritkán jutottunk hozzá szalámihoz, vajhoz, meg egyéb, ma már közönségesnek számító élelmiszerekhez. Édesanyám néha zakuszkás vagy házi pástétomos kenyeret csomagolt tízóraira, de másra nem nagyon volt lehetőség. Rokonunk, barátunk nem dolgozott sem a húsiparban, sem élelmiszerüzletben, így legtöbbször kiflit vásároltam a sarki boltból, ha a tanórák ideje alatt rám tört az éhség. Az üzletbe belépve, mindig „megcsapott”, a friss kenyér illata, s ilyenkor, mi tagadás, összefutott a nyál a számban. A kenyeret a nyolcvanas évek közepétől rendszerint jegyre adták, így sokáig úgy éreztem, esélyem sincs hófehér veknit vásárolni. Vagy mégis?
Egy alkalommal a körtvélyfáji Kerestély Levente iskolatársammal sétáltunk a Nagyállomás felé. A Dózsa György utcában található Mokka cukrászda melletti kenyérboltba tértünk be kifliért. Hetente legalább 2-3 alkalommal vásároltunk itt, az elárusító hölgyek már ismertek. Bámultuk a formás vekniket, miközben rendszerint magunkba szívtuk a friss kenyér illatát. Zavart, rosszul esett, hogy mi, a falusi megkülönböztettek, nem ehetünk fehér kenyeret, nekünk itt nem jár a fejadag. Belépve az üzletbe, csodálkoztunk, hogy ezúttal nem kell kígyózó sort állnunk a meghajlított péktermékért. Alig néhány ember várta türelmesen, kezében a kenyérjegyet szorongatva, hogy sorra kerüljön. Amikor sorra kerültünk, senki sem állt mögöttünk. A kenyeres nénik román nemzetiségűek voltak, de bizonyára ismerték a magyar nyelvet is. „Kérdezd meg, nem kaphatunk egy fél kenyeret mi is”- súgtam oda félhangosan Leventének. A hölgy körülnézett. Senki sem volt az üzletben. „Fiúk, kettészelek egy kenyeret, aztán gyorsan be a táskába, hogy senki meg ne lássa” – mondta. Megköszönve a szívességet, nagy örömmel fordultunk ki az utcára, ahol aztán végre jóllakhatunk friss, fehér kenyérrel. Mintha most is számban érezném az ízét…
Ezt követően, mindig benéztünk a kenyérboltba, hogy nem a jótevőnk árul-e. Attól a naptól kezdve hosszú hónapokon át, rendszerint megkaptuk a fél fehér kenyeret. Néha félóránál is többet kellett az üzlet előtt tébláboljunk, hogy ne legyen más vásárló, de ez nem jelentett számunkra nehézséget. Otthon nagyon büszkék voltunk arra, hogy „be tudjuk szerezni” a fehér kenyeret. Édesapám arra biztatott, hogy a 3,50 lejes kenyérért mindig 4 lejt fizessünk hálánk jeléül, de a hölgy sosem fogadta el a pluszpénzt.
Évekkel a rendszerváltás után, Leventével beszélgetve a diákéveinkről nosztalgiáztunk, amikor eszünkbe jutott a kenyeres néni. Egykori iskolatársamnak nem szóltam semmit, de magamban nagyon restelltem, hogy a későbbiek során nem kerestem meg a jóindulatú elárusítót. Néhány nappal később elhatároztam, hogy 8-10 évvel a történtek után, megkeresem a hölgyet. A nevére sajnos már nem emlékeztem, de úgy terveztem, hogy ha még mindig ott árul a kenyérboltban, egy csokor virággal fogom megköszönni kedvességet, jóságát. Többször is benéztem az üzletbe, de többé soha sem láttam. De ennek ellenére, sovány testalkatát, szeplős, de mindig mosolygó, kedves arcát sosem tudom elfelejteni. Mert akkor ott számomra, a fél fehér kenyér többet ért a világ minden kincsénél.
Berekméri Edmond
Szólj hozzá !
-
Hozzászólt Dr. Bányai Erzsébet December 10, 2011, 12:57am
-
Milyen érdekes, gyermekkorban az ízek maradnak meg.
Régen megtanítottak a kenyér tiszteletére
Most pedig azt mondjuk, hogy lelketlen, sivár a mostani helyzetekre.
Vajon a mi gyerekeink, unokáink, hogy fognak emlékezni ?
Egyébként az írás jó volt, hiteles.
-
Hozzászólt Szilágyi Perjési Katalin December 4, 2011, 3:48pm
-
Egészen felkavart ez a kis írás, sorra jutottak eszembe a kenyeres-sztorik.De csak a legutolsót említeném. Nálunk, Nagyváradon nem jegyre adták a kenyeret, de csak fejenként egy járt. A végén már nem is kenyér volt a napi betevő, hanem kalács-forma, ízetlen és kőkemény valami. Mikor megkérdeztük, friss-e a kenyér, az eladó hölgy megnyomorgatta, megvonta a vállát és azt mondta:potrivita, azaz megfelelő.Sokszor elgondolkodtam azon, hova teszik a friss kenyeret?!Ki tudja azt már.
-
Hozzászólt Verebelyi Tabajdi Marta November 30, 2011, 4:01am
-
Kedves Edmond! Csodalatos iras, a gyermekkori friss kenyer illata mindenki emlekeben felidezodik.
En is "megettem mar kenyerem javat", mindenfele orszaget, foleg varosit, de a gyermekkori kenyer illata megis videkre vezet vissza egy Szatmar melletti kis faluba, ahol edesanyam dagasztotta meg a kenyeret, de mi vittuk a batyammal nagy szakajtokban a peksegbe. Nehany ora mulva kellett erte menni, mire kisult, de mi szerettunk korabban ott lenni, mert a pek bacsi addig mesevel szorakoztatta a gyerekeket. Foleg a Gulliver Utazasait szotte-fonta a sajat fantaziaja szerint. Nagyon elveztuk, sajnaltuk, hogy vege van, mikor megsult a kenyer, de o igerte, hogy folytatasa lesz legkozelebb. Karpotlasul hazaig csipegettuk a kenyer sarkat.
-
Hozzászólt Tállai Enikő November 28, 2011, 3:04pm
-
Krisztina sajnos tényleg van ilyen, hogy a gyerekek eldobják, rugdossák az ennivalót... Emlékszem engem az édesanyám egész kicsi koromba megtanított arra, hogy a kenyeret sosem dobjuk el, nem lehet például elhajítani!
-
Hozzászólt Ferenczné Gabriella November 27, 2011, 6:49pm
-
Jajj,ahogy olvastam, én is éreztem a friss kenyér illatát! Mikor Anyukám reggel már a kenyértésztából készült lángossal és hideg forralt tejjel várt... Ilyet már sosem fogok enni, sajnos. De köszönöm, hogy az írástól eszembe juthatott ismét. :-)
-
Hozzászólt Faragó Magdolna November 27, 2011, 6:26pm
-
Kedves Edmond! Nagyon megható a "kenyeres néni" nagylelkűsége, ezt nem lehet elfelejteni egy életen át. Emberségből kivételes "útravalót" kaptál ajándékba az élettől! ... Sok gyermekkori, "lehet és a nem lehet" kényszerű tudomásul vételével kapcsolatos emléket idézett fel bennem az írásod. Kis agrár városban éltem 18 éves koromig, édesapám tanyavilágban, városba való ingázással, édesanyám Budapesten, majd közvetlenül a II. világháború után egy alföldi falun élte meg gyermekkorát.Van történet bőven városi, vidéki gyermeksorsokról, szegénységről, kiszolgáltatottságról, irigységről, sunyiságról, önzetlenségről egyaránt. ... Egyetértek Halász Gizkával! Kapcsolódva gondolataihoz, hozzá fűzöm: A városban hiába van több lehetőség, sokak számára elérhetetlen, s még a kiszolgáltatottság is nagyobb. A mai napig igaz, több ember éhezik vagy irdaltan étkezik a városokban, mint vidéken. Persze értem én, a gyermeki vágyak a felszínen látható "csodák" után sóvárognak! :)
-
Hozzászólt Nagy Magdolna November 27, 2011, 12:25pm
-
Az édesanyák ilyenek, kedves Aurélia. A mai napig, ha viszek valamit a gyermekotthonos gyerkőceimnek (is), szétosztom nekik. Ők is megkínálnak általában: - vedd úgy, hogy elfogadtam, nagyon aranyos vagy, köszönöm, edd csak meg...
-
Hozzászólt Kenesei Aurélia November 27, 2011, 12:06pm
-
Valahova írtam már Neked de nem lelem ezért most újra írok- Kicsit szomorú de szépen megírt történet.Ma visszanézve szomorúnak tűnik s mégis,akkor nem úgy éltük meg.Emlékszem amikor édesapám havonta gyűlésbe ment Udvarhelyre és hozott egy "városi"kenyeret,édesanyám négyfelé vágta vagy a rahátot,a barna papírzacskót négybe tépte és egy piros,egy zöld,elosztotta,vagy a pityóka cukrot a mérleg félkilós súlyával esszetörte és elosztotta-micsoda öröm volt mert ugye falun sütöttük a kenyeret. Írásodban a legszebb mondat:"sovány testalkatát,szeplős de mindig mosolygós kedves arcát sosem tudom elfelejteni".Hiszem,hogy ez az arc meghatározó volt az életedben-megtanított önzetlenül segíteni,adni. Nagyon kedvesen,olyan "nekem szólónak" írtad meg.Tetszik és köszönöm az élményt! Vajon hova lett a néni? -olyan talány mint hogy vajon édesanyám magának miért nem osztott soha semmiből?
-
Hozzászólt Berekméri D. István November 27, 2011, 10:24am
-
Hát, úgy volt! Nem hiába biztatta az öreg suszter inasát, hogy "falj pujszkát(puliszkát) is!
-
-
Szendike, nem ismertem a receptet pontosan, de a végeredmény a fontos, azt hiszem. Gizka, mostmár mindent tudsz eugéniáról :)
- ‹ Előző
- 1
- 2
- 3
- Következő >
Üdvözöljük az
Erdélyi magyarok a világban közösségében!
© 2024 Created by erdelyimagyarok.com.
Működteti:
A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.
Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz