A nyolcvanas évek közepén egy marosvásárhelyi szakközépiskola padjait koptattam. Nagyanyám mindig arról álmodozott, hogy orvos leszek, szüleim, értelmiségiek lévén határozottan kijelentették, hogy az érettségi kötelező, aztán én magam dönthetek a pályaválasztást illetően. Pedagógusok voltak, de a rendszerváltás előtt soha nem beszéltünk arról, hogy hivatásukat folytatva esetleg én is az oktató-nevelő munkát válasszam. Édesanyám néha az állatorvosi foglalkozást emlegette, de aztán felvilágosítottam a család hölgytagjait, hogy sem ilyen, sem olyan orvos nem leszek, mert irtózom a vértől, s zavar a kórház látványa.

            Tehát szakközépbe kerültem, egy olyan osztályközösségbe, ahol a tanulók közel egyharmada ingázott vidékről. Zsúfolt oktatási programmal, napi 6-7 órát töltöttünk az intézményben, téli időszakban rendszerint sötétben érkeztünk iskolába, s szürkületkor haza. Gyakran 2-3 órát töltöttünk az állomásban vonatunk indulását várva, ami bizony néha a tanulás rovására ment. A reggeli felkelést követően, édesapámtól örökölt szokás szerint, mindig alaposan belakmároztam, s úgy indultam útnak, hiszen azt már felmenőim is megállapították: korgó gyomorral sem tanulni, sem dolgozni nem lehet. Abban az időben rendszerint barna kenyeret sütött a sáromberki pékség, amit frissen ugyan jóízűen fogyasztottunk, de 2-3 nap után a „mindennapinak” már különös, savanykás íze lett. A reggeli elkészítéséről legtöbbször korán kelő édesapám gondoskodott, aki a kongó élelmiszerüzletek ellenére, megpróbált változatos menüvel előrukkolni. Ez abból állt, hogy egyik nap sült szalonnát vagy sült párizsit fogyasztottunk reggelire, másnap felmelegített és néha margarinnal kikavart halkonzervet, legjobb esetben pedig házikolbászt (de ez utóbbi mindig nagyon hamar elfogyott). Aztán kezdődött minden elölről: sült szalonna, párizsi, halkonzerv…

            Szóval, nem volt túl választékos az étrend, de édesapám mindig azzal vigasztalt, hogy az ő gyermekkorában még ennél is szegényesebben étkeztek. Aztán mindig Petőfi példáját emlegette, hogy nagy költőnk is fekete kenyéren nőtt fel. Otthon nem is elégedetlenkedtem sohasem, de az már nagyon zavart, hogy osztálytársaim egy része, a városiak, mindig hófehér fehérkenyérből készült szalámis szendvicset majszolnak. Mi, vidékiek csak nagyon ritkán jutottunk hozzá szalámihoz, vajhoz, meg egyéb, ma már közönségesnek számító élelmiszerekhez. Édesanyám néha zakuszkás vagy házi pástétomos kenyeret csomagolt tízóraira, de másra nem nagyon volt lehetőség. Rokonunk, barátunk nem dolgozott sem a húsiparban, sem élelmiszerüzletben, így legtöbbször kiflit vásároltam a sarki boltból, ha a tanórák ideje alatt rám tört az éhség. Az üzletbe belépve, mindig „megcsapott”, a friss kenyér illata, s ilyenkor, mi tagadás, összefutott a nyál a számban. A kenyeret a nyolcvanas évek közepétől rendszerint jegyre adták, így sokáig úgy éreztem, esélyem sincs hófehér veknit vásárolni. Vagy mégis?

            Egy alkalommal a körtvélyfáji Kerestély Levente iskolatársammal sétáltunk a Nagyállomás felé. A Dózsa György utcában található Mokka cukrászda melletti kenyérboltba tértünk be kifliért. Hetente legalább 2-3 alkalommal vásároltunk itt, az elárusító hölgyek már ismertek. Bámultuk a formás vekniket, miközben rendszerint magunkba szívtuk a friss kenyér illatát. Zavart, rosszul esett, hogy mi, a falusi megkülönböztettek, nem ehetünk fehér kenyeret, nekünk itt nem jár a fejadag. Belépve az üzletbe, csodálkoztunk, hogy ezúttal nem kell kígyózó sort állnunk a meghajlított péktermékért. Alig néhány ember várta türelmesen, kezében a kenyérjegyet szorongatva, hogy sorra kerüljön. Amikor sorra kerültünk, senki sem állt mögöttünk. A kenyeres nénik román nemzetiségűek voltak, de bizonyára ismerték a magyar nyelvet is. „Kérdezd meg, nem kaphatunk egy fél kenyeret mi is”- súgtam oda félhangosan Leventének. A hölgy körülnézett. Senki sem volt az üzletben. „Fiúk, kettészelek egy kenyeret, aztán gyorsan be a táskába, hogy senki meg ne lássa” – mondta. Megköszönve a szívességet, nagy örömmel fordultunk ki az utcára, ahol aztán végre jóllakhatunk friss, fehér kenyérrel. Mintha most is számban érezném az ízét…

            Ezt követően, mindig benéztünk a kenyérboltba, hogy nem a jótevőnk árul-e. Attól a naptól kezdve hosszú hónapokon át, rendszerint megkaptuk a fél fehér kenyeret. Néha félóránál is többet kellett az üzlet előtt tébláboljunk, hogy ne legyen más vásárló, de ez nem jelentett számunkra nehézséget. Otthon nagyon büszkék voltunk arra, hogy „be tudjuk szerezni” a fehér kenyeret. Édesapám arra biztatott, hogy a 3,50 lejes kenyérért mindig 4 lejt fizessünk hálánk jeléül, de a hölgy sosem fogadta el a pluszpénzt.

            Évekkel a rendszerváltás után, Leventével beszélgetve a diákéveinkről nosztalgiáztunk, amikor eszünkbe jutott a kenyeres néni. Egykori iskolatársamnak nem szóltam semmit, de magamban nagyon restelltem, hogy a későbbiek során nem kerestem meg a jóindulatú elárusítót. Néhány nappal később elhatároztam, hogy 8-10 évvel a történtek után, megkeresem a hölgyet. A nevére sajnos már nem emlékeztem, de úgy terveztem, hogy ha még mindig ott árul a kenyérboltban, egy csokor virággal fogom megköszönni kedvességet, jóságát. Többször is benéztem az üzletbe, de többé soha sem láttam. De ennek ellenére, sovány testalkatát, szeplős, de mindig mosolygó, kedves arcát sosem tudom elfelejteni.  Mert akkor ott számomra, a fél fehér kenyér többet ért a világ minden kincsénél.

Berekméri Edmond