Mese, mese, mátka, mondom én nektek, hogy vannak kincseink, amelyeket elődeinktől örököltünk és ezek a kincsek csak akkor maradnak örökéletűek, ha azokat épségben-szépségben örökségül hagyjuk mi is utódainknak. Gyertek hát velem, és szemetekkel láthatjátok, fületekkel hallhatjátok, hogy amit az imént mondtam, színtiszta valóság.

         Erdély ország közepében, ott, ahol a hegyek termékeny dombokká szelídülnek, egy szélesen kitárulkozó völgy közepében találod, ha arra jársz, Székelyföld anyavárosát, melynek neve Székelyudvarhely. A Nagy-Küküllő, amint a Nagysomlyó hegy felől ereszkedik alá, alig halad át egy pár falun, máris ennek a városnak a határába érkezik. Mielőtt azonban folytatná útját Balázsfalva felé, hogy ott, kisebb testvérével, a Kisküküllővel találkozzon, nagylelkűen ajándékozza mindkét partját ennek a városnak, melynek lakóit bőséges halvacsorával vendégeli meg, ha ők úgy akarják, estéről estére. Meg is érdemlik ezt a különös bánásmódot az udvarhelyiek, mert jóravaló székelyek, akik munkájukkal szépítik városukat, és hűséggel őrzik azt a temérdek kincset, amelyet őseiktől örököltek.

         Ebben a büszke városban született édesanyja és édesapja örömére Berta, az aranyhajú, kékszemű kislány, aki alig töltötte be öt évét, máris kincset érő örökséget bíztak rá.

         A család legkedvesebb kiránduló helye a Kerekerdő volt, amely Berta számára számos felfedezésre váró titkot rejtegetett. A fák, bokrok, madarak, borzok, rókák, és nyulak mesebeli világában jól érezte magát, de különösen megkedvelt itt, a Kerekerdőben, egy ágas-bogas öreg gyertyánfát, amely ott állt szerényen a többi fák között. Valahányszor erre jártak, Berta kedvenc fájához szaladt, átkarolta törzsét és érdeklődéssel figyelte azt a csodálatos életet, amely a lombsátor emeletein zajlott: bújócskázó napsugarak, csilingelő falevelek, tornázó mókusok és szorgos madarak, amelyek dolguk végeztével daloltak, daloltak az erdő lakóinak gyönyörűségére.

         Többször megtörtént, hogy egy madár, a Bertával szemben lévő ágra szállt, és különös énekével annyira magára vonta a kislány figyelmét, hogy az a szemét se tudta levenni róla.       

         – Pink-pink-pink, én vagyok a dalos pinty, hangom, dalom drága kincs, fújjad velem, s a tiéd lesz, pink-pink-pink! – hangzott lelkesen minden alkalommal a díszes tollú pinty torkából.

         Egyszer, amikor Berta elbűvölten hallgatta a madár énekét,

hirtelen nagyot dobbant a szíve, megértette  a dal üzenetét:        – Értem, értem már! Mindig tudtam, hogy hozzám szól, nekem énekel ez a madár! – , de nem mert megszólalni, mert attól félt szertefoszlik a varázs. Akkor a madár elhallgatott, és hagyta, hogy a kislány mélyen átélje a felfedezés örömét. Hanem, amikor újra megszólalt, Berta vele együtt dúdolta a kincset érő dalt: Pink-pink-pink, én vagyok a dalos pinty, hangom, dalom drága kincs, fújjad velem, s a tiéd lesz, pink-pink-pink!

Aztán együtt énekelték újra és újra, míg Berta is úgy fújta már a nótát, mint új barátja és tanítója, az erdei pinty.

Szülei ámulva hallgatták kislányukat, aki a gyertyánfa árnyékában állt és a madarak csengő hangján énekelt.

         – Gyönyörű ez a dal, kitől tanultad? – kérdezte kislányától a meghatódott anyuka.

         – Egy barátomtól, aki itt lakik a fa ágán –, felelte titokzatosan Berta. Szülei mosolyogva hallgatták, feleletét.

         – Úgy énekelsz, mint egy erdei pinty, talán még szebben, dicsérte meg szeretettel apukája is aranytorkú lányát.

         – Tőle kaptam a hangomat is –, vonta meg vállát huncutkodva Berta!

         Másnap a szülők megkértek egy énektanárt, mondjon véleményt kislányuk tehetségéről.

         –Hát, akkor énekeld el a kedvenc dalodat, mutasd meg, mit tudsz! – biztatta a pöttömnyi kislányt a tanár. Ő dalra nyitotta száját és abban a pillanatban erdei madarak trillája töltötte be a szobát, de mindenek közt legszebben zengett az erdei pinty dala: „Pink-pink-pink, én vagyok a dalos pinty, hangom, dalom drága kincs, fújjad velem, s a tiéd lesz, pink-pink-pink!

         – Csodálatos! Kitől örökölted ezt a kincset? Hol tanultál, ki volt a tanítód? – lelkesedett a tanár.     

         – A dalokat a pintytől tanultam a Kerekerdőben, a hangomat is tőle kaptam ajándékba. Ezek az én kincseim –, felelte magabiztosan a kislány.

         –  A pintytől? És még mit tanultál tőle? Érdeklődött a tanár, aki azt hitte, Berta mesét mond.

         – Arra tanított a pinty, hogy, amit tőle kaptam, csak úgy válik örömömre, ha másoknak is adok belőle. A tanár megértette és méltatta Berta sokatmondó feleletét:  

         – Látom, nem csak a hangod válik becsületedre, hanem az eszed is! – mondta szeretettel. Jó tanítóid neked az erdei madarak, hallgass rájuk, és amit tőlük tanulsz, ne feledd átadni szívvel, lélekkel másoknak is!

         Berta megfogadta a jó tanácsot. A kincset, melyet az erdei pinty rábízott nem fecsérelte el, hanem napról-napra gyarapította. Tavasszal hallgatta a csermely csobogását, forró nyári délben a rét muzsikáját, ősszel a szél zúgását kopár mezők fölött, majd a téli csendet kertjük fái között. Mindezt a sok szépet dalaiba szőtte, és nemsokára tarsolyában, olvasókönyve mellett, ezt a kincset is az iskolába vitte.

         Az első iskolai ünnepély napján Berta megszeppenve állt a színpadon. Erdei tanítójára gondolt és némán fohászkodott: segíts, kedves barátom, hogy méltó lehessek a tőled kapott ajándékhoz! Most itt az alkalom, hogy másoknak is adhassak belőle! És akkor csodák csodájára, egy erdei pinty repült át a székelyudvarhelyi közönség feje fölött a színpad felé, rászállt a székelyruhában tündöklő kislány vállára, és abban a pillanatban felcsendült a dal, közös daluk, mely betöltötte a közönség szívét, lelkét: „Pink-pink-pink, én vagyok a dalos pinty, hangom, dalom drága kincs, fújjad velem, s a tiéd lesz, pink-pink-pink!

         – Lám, lám, ma is történnek csodák –, mondták előadás után hazafelé menet az emberek, miközben érezték, hogy azon a napon is értékes kincsekkel gazdagodtak.

         Berta azóta is két kézzel szórja kincseit az udvarhelyi emberek ölébe, akik azt épségben-szépségben hátra hagyják az utánuk jövő nemzedéknek. Nem feledkezik meg hűséges barátjáról, és tanítómesteréről, az erdei pintyről se. Valahányszor a Kerekerdőbe kirándul, meglátogatja őt, és együtt fújják a nótát, hogy zeng belé az erdő.