MINDENKITŐL ELNÉZÉST KÉREK, HOGY ÚJRA FELTESZEM EZT A RÉGEBBI ÍRÁSOMAT, DE OLYAN VISSZAJELZÉST KAPTAM, HOGY A VÉGE HIÁNYZIK. íME TEHÁT AZ EGÉSZ EGYBEN (HA A SZÁMÍTÁSTECHNIKA ÖRDÖGE NEM TRÉFÁL MEG)

********************************************************************************************************************************************

A kis fácska

A hüvelykujjnyitól éppen csak vastagabb kis fácska kölcsönkapott lombkoronájának szegényes maradványait unottan viselve mozdulatlanul, mondhatni egykedvűen állt a nagy fa árnyékában. Az ifjúkorában elszenvedett első igazi fájdalom, melynek során drasztikusan megfosztották saját lombkoronájától, majd egy másik fácskának a lombját ültették a helyébe, csak fizikai értelemben múlt el, a lelke soha nem nyerte vissza gyerekkorának üde, nemtörődöm vidámságát.

***

A kis fácska pár évvel ezelőtt bújt ki a magból, amit valamilyen láthatatlan kezek sok hasonló maggal együtt egy közös sorban vetettek el. A földből csaknem egyidőben kibújt sok apró magonc egymás mellett állt a vidám tavaszi szellőben, szinte ütemesen rezgő levél-fülecskéikkel próbáltak el-elkapni egy-egy foszlányt a messzi hegyekből érkező szelek suttogásából. Ezekből a suttogásokból megtudták, hogy a magvak, amelyekből kikeltek, valahonnan a hegyeken túlról, egy nagy-nagy erdőből – talán kerekerdőből, mint a mesében – származnak, ahol sok kis testvérkéjük maradt még ott, szabadon kikelve, elszórtan növekedve a nagy fákból álló rengeteg erdő hűvös sűrűjében. Őket viszont egy láthatatlan erő ide szórta el hosszú sorokban, egy napfényes, sík, bekerített kertbe, gondosan betakarva a sorokat lombbal, hogy a téli hideg ellen védve legyenek. Egyesek még örültek is ennek a gondoskodásnak, amit azzal háláltak meg, hogy mindjárt a hóolvadás után kidugták első hajtáskájukat a földből, majd mihamarabb igyekeztek szárba szökkenni és sudár, egyenes fácskává cseperedni. Nyár elejére, mint az iskolás gyerekek, úgy álltak sorban az ifjú csemeték egymást bíztatva, egymástól erőt nyerve a növekedéshez. Köztük volt ő is, bizakodva, hogy ha valaki kiválasztotta őt arra, hogy ne az erdőben, vadon nőjön fel, ezzel egy szép, szebb jövőt nyitott meg a számára. Biztosan bekerül majd valamilyen szép parkba, vagy nagy kertbe, és mindenki, aki arra jár, megcsudálja, hogy jé, milyen gyönyörű fiatal fácska, milyen szép levelei vannak. A kertész pedig laza talajjal, sok tápanyaggal és vízzel jutalmazza meg igyekezetéért, és ő nő, nő addig, ameddig csak bír, kétszer is túlszárnyalja az erdőben maradt társait, akiknek igencsak nyújtogatni kell gyökereiket és ágaikat, hogy sikeresen megküzdjenek a mindennapi táplálékért és fényért.

Már éppen kezdte kissé unalmasnak tartani a faiskola egyhangú, bár - valljuk be –állandó kényelmet és biztonságot nyújtó életét, amikor a sor elejéről hír érkezett arról, hogy elkezdték a csemetéket kiszedni és elszállítani valahova, valamilyen ismeretlen helyre. Kissé nyugtalanító volt ez a híradás, de mivel a kis fácska környezetében mindenki megőrizte a nyugalmát, ő sem izgult túlságosan. Még akkor is nyugodt volt amikor olyan kósza híreket hozott a szél, hogy egyes fácskákat, amelyek nem nőttek olyan szép nagyra, mint ő, vagy nem volt olyan szép egyenes a törzsük, mint az övé, a többiekhez hasonlóan kiemeltek ugyan az iskolából, de hosszabb-rövidebb vizsgálódás után félredobták őket, nem kerültek fel a teherautóra, amely a reményteljes jövő felé szállította a kiváltságos csemetéket. Másnap újabb hírek érkeztek, nem igazán nyugtalanítóak, de valami furcsa mégiscsak volt bennük. Azt rebesgették, hogy minden egyes csemete, aki megfelel a kiválogatás szigorú követelményeinek, kiváltságos jövő elé néz, de ahhoz jelentős változáson kell átesnie. Először is el kell ismernie, hogy jobb sors vár rá, mint az erdőben növő fajtársaira, testvéreire. Érdekes, eddig róluk, mármint az erdeiekről szinte senki nem beszélt. Az is nyugtalanító volt, hogy azoknak a sorsáról sem esett szó, akik nem feleltek meg a kiválogatás szabályainak, és így nem kerülhettek be a szép jövő felé igyekvő nagy többségbe. Igaz, ez utóbbi alapjában véve nem igen érdekelte, hiszen biztos volt magában és így biztos volt abban is, hogy ő tagja lesz a kiválogatottak büszke csapatának.

Harmadnap volt a nagy nap. Őt is elérte a kiválogatást végző emberek nagy kerekeken gördülő alkalmatossága, melyekre új életük első lépéseként felrakták azokat a csemetéket, akiket – vele együtt – elszállítanak majd valahová. Valami azonban nem tetszett neki, mégpedig az, ahogyan ez a nagy valami, az autó, vagy hogyan emlegették, gurult a sorok mellett. Talán azzal volt baj, hogy letiporta a sorok mellett növő gyenge szálú friss füvet, és láthatólag erre ügyet sem vetett. Jó, jó, nem facsemeték voltak ezek az ártatlan kis fűszálak, de mégis… Őt valahogy felkavarta a dolog. Amikor egyszer-egyszer hamarabb rázta le a korareggeli harmatcseppeket apró levélkéiről, mint a többi társa, és így testvérkéi közül nem volt még kihez szólni, a fűszálak zizegését, lágy suttogását hallgatta, amely úgy elzsongította, hogy ilyenkor szinte még visszaringatódott az álom mézédes mezejére, hogy aztán a délelőtti napsugarak simogatását már a teljes ébrenlét állapotában tudja majd élvezni. Bár nem értett minden szót a fűszálak suttogásából, mégis barátoknak érezte őket. Most meg tessék: jönnek ezek az emberek a guruló micsodájukkal, nekünk ígérik a hosszú, szép életet, a kis barátainkat pedig letapossák. Jó, jó, lehet, hogy csak füvek, meg viszonylag gyorsan nőnek, de akkor is, a barátai!

Végre felkerült a nagy teherautó platójára. A zsinór, amivel huszadmagával egy kévébe kötötték, kissé nyomta a derekát, mi több, egy helyen fel is sértette a gyenge kérget a törzsén, de oda se neki! Végre történik valami, közeledik a szebb, ígéretesebb jövő felé. A sok kis facsemete kévékbe kötve sorakozott a nagy platón, míg végre minden hely elkelt. Ekkor, egy-két csattanás után elindultak. Kellemetlen bűzös anyag csapta meg orrocskáit, melyeket levélkéi fonákán viselt, úgyhogy hamar be is csukta őket. Milliónyi pirinyó gázcsere-nyílásain eddig szinte csak tiszta levegő áramlott be. Különösen szerette a levegőben lévő széndioxidot, amely ugyan nem volt ott valami óriási mennyiségben, neki mégis elég volt, hogy nevelje, hizlalja szép lassan erősödő hajtáskáit. Hálából nem győzte ugyanezeken a kis nyílásokon át az kibuborékoltatni oxigént, amiről azt hallotta, valahonnan a hegyek felől érkező, bölcs öreg fák intelmeit hordozó erdei hír-fuvallatban, hogy az emberek, akik mindennek az irányítói, igen szeretik, és hogy a fákat is leginkább azért tartják, mert minden sóhajtásukkor az ember számára éltető oxigént lehelik ki a levegőbe. Érdekes. Szerette ő is az oxigént, néha, főleg esténként, fülledt időben, amikor lement a Nap szinte rosszul volt, ha nem juthatott hozzá, no de hát a széndioxid! Anélkül – úgy érezte – létezni se tudna.

Így elmélkedett szűk kis világának apró dolgairól, miközben a teherautó rövid zötykölődés után megállt egy nagy fákkal körülvett, hűvös, zárt udvaron. No, lám, milyen közel van a reményteli jövő, villant át a kis fácska gondolatán, de nem igen volt sok ideje ezen gondolkozni. Csakhamar azt érezte, hogy megragadják a kévéjüket, majd egy rövid, íves zuhanás után lehuppantak egy halomra, melyről kiderült, hogy az övékéhez hasonló kévékből állt. A kis fa, aki az út során gyökérkéinek szép lassan száradó végeiben egyébként is sajgó szomjúságot kezdett érezni, a sok, gyors egymásutánban lezajló események hatására megszeppent. Ennek következtében oda sem figyelt, mi történik körülötte, egyhangú mozdulatlanságban feküdt névtelenül a kévében, kis levélkéi, melyek egy pár órával ezelőtt még vidáman fürödtek a felkelő Nap sugaraiban, sorstársai levélkéihez hasonlóan kókadtan hevertek egymáson.

Az események gyorsan peregtek. Ha a kis fának lett volna ideje körbetekinteni, láthatta volna, hogy az udvar árnyékosabb részében néhány ember ül félkörben székeken, mindenki előtt egy alacsonyabb állványféle alkalmatosságon, vagy egy másik székre helyezett kosárban rövid zöld hajtások, mellettük pedig, hogy kézre essen, egymáson fekvő, olyan méternyi hosszúságú vékonyka rudacskák, melyeknek egyik végén gyökér nőtt. Elborzasztó látvány egy kis fácska számára. Testvérkéinek megkurtított törzsei, a szállítástól kissé kunkorodó végűre száradt gyökérkékkel, de hol a mindent ígérő és jelentő hajtás a másik végen? Minden kis fácska büszkesége?! A koronája! Azt már minden fácskáról eltávolították gonosz emberek, olyanok, akikkel eddig nem találkozott. Eddig mindenki csak ápolta, gondozta, nevelte őket, olyan is akadt a korábban ismert emberek között, aki megsimogatta őket, vagy beszélt hozzájuk, jóllehet nem igen értették egymás nyelvét, vagy ha igen, csak valami áttét, a szeretet segítségével.

Most pedig: ugyanolyannak látszó emberek valami igen-igen éles szerszámmal egyszerűen levágták a kis fácskák koronácskáit, majd a csonkokat a székeken ülő társaik keze ügyébe dobták. A borzalom itt csak fokozódott. Minden egyes kis fácska friss sebénél - meg kell hagyni, nem volt roncsolt a sebfelület, no de akkor is! – egy éles késsel bemetszették a fiatal csemetéket, úgy, hogy majd egy emberujjnyi hosszúságú repedés keletkezett az alélt törzsecske hosszában. Ezt követően rövid válogatás után egy ékszerű valamit helyeztek ebbe a friss sebbe, amit - mint később kiderült – egy másik, hozzájuk hasonló fácskából vágtak ki, de amelyik friss hajtáskát, hogy azt ne mondjuk, koronát viselt. Ezt a koronácskát egy vizes edényből válogatták ki, ahol sok másik koronácskával együtt várt sorsa beteljesülésére. Miután a két kis ártatlan csonkot így újra egy fácskává egyesítették, a sebet valamiféle olyan anyaggal, amelyik még a levegőt sem engedte át, körbeszorították, a kis fácskák egy újabb kévében találták magukat. A nagy fájdalom és izgalom közepette azt már észre sem vették, hogy némelyiküknek, levágva a száraz kunkori gyökérvégecskéket, a gyökérkéit is megigazgatta az ember.

Ez történt a mi fácskánkkal is. Azaz, kivel is? A mi kis fácskánk eredeti csinos koronácskájától megfosztott törzsébe egy másik koronácskát építettek bele. De mi lett az ő kis koronácskájával? Jobb, ha meg sem tudod, kis fácska! Összesöpörték, feldobták a nagy teherautó platójára, elvitték valahova, ahol sok ezer apró, fiatalon elenyészett koronácskával együtt szecskává aprították. További sorsuk ismeretlen.

A mi kis, új koronát kapott fácskánk ezek szerint jobban járt. Ő életben maradt, ő lett az új korona hordozója, övé lett az a szép jövő, amiről még a faiskolában álmodozott a többi kis tudatlan sorstársával együtt. Mert most látja csak, hogy tudatlanok voltak, egytől egyig, mind. Félrevezetettek. Mert hol van ehhez a sok borzalomhoz képest, amit most át kellett élniük, az erdőben kikelt testvérkéik, barátaik vélt, vagy valós szenvedése, amivel a parkok felől érkező fuvallatok mindig riogatták őket. Az erdők tiszta levegőjével miért nem érkeztek ilyen hírek? Hogy ott meg kell küzdeni a napfényért? Meg minden új gyökérkezdeménynek külön meg kell járnia a maga útját, hogy a kövek között megtalálja azt a táplálékot, amit elvárnak tőle, hogy folytonosan küldje fel a leveleknek az ég felé? De a koronájától nem fosztják meg! Vagy, ha egy kóbor állat - éhségét csillapítandó netán egyben leharapná azt egyben - még akkor is van rá lehetősége, van annyi ereje, hogy újat hajtson. Lehet, hogy nem lesz olyan szép, mint az első volt, nem lesz olyan dús, de mégis csak a sajátja lesz. Vagy ha mégsem?  - el kell fogadni, hogy neki ennyi jutott, ez lett a tisztes sorsa, az elkerülhetetlen vég. De vele most mi lesz? Hogyan lesz ezután!?  Viselnie kell egy olyan koronát, amelyik nem az övé, valószínűleg átültetik majd egy olyan helyre, ahova korábban egy percig sem vágyakozott, vagy talán csak azokban az egyre távolabbinak tűnő ködös időkben, amikor a többi sorstársával együtt arra készült, hogy majd valamilyen szép parkban díszelegnek az emberek örömére, akik minden földi jóval, válogatott, tápanyagban dús földdel, langyos öntözővízzel elhalmozzák őket. Mint a faiskolában, ahol minden, de minden ezt sugallta.

Nap mint nap ezek a gondolatok foglalkoztatták, nem törődött az idő múlásával, az események, amelyek igazán szürkék voltak a korábbiakhoz képest igazából nem érdekelték. Egykedvűen állt ismeretlen új sorstársai között, akik mind hozzá hasonlóak voltak: idegen koronával ékeskedtek. Voltak olyanok, akik hamar túltették magukat a történteken, s mint ha mi sem történt volna, büszkén viselték az új hajtást, sőt, mintha kérkedtek volna, mintha mindig erre vágytak, erre készültek volna. Ezek a kis csemeték hamarosan dús lombozatú koronát fejlesztettek az új kis hajtásból. De milyenek voltak ezek a koronácskák a sajátjukhoz képest, amit elveszítettek!? Annak idején saját, eredeti, fiatal hajtásuk minden ágacskája levélkéit rezegtetve, zizegtetve büszkén igyekezett az ég felé, hogy minél több napfényt tudjon gyűjteni, minél tisztább, oxigéndús levegőt tudjon magába szívni, hogy aztán a kis fácska minden részének megelégedésére finoman elkészített táplálékokat küldjön az egyre csak növekvő, erősödő szervecskék felé. Az új koronák ezzel szemben meghunyászkodók voltak, minden águk rövid gondolkodás után lefelé hajlott, a föld felé, így mintegy apró, rövid szoknyácska, úgy vették körül az újonnan kapott törzsecskét. Úgy hívták ezt a koronát, hogy „szomorú”. Nem is találhatni jobb elnevezést. Ezek a kis koravén koronácskák mintha félnének az éltető napsugaraktól, lefelé igyekeztek a föld felé. A végtelen helyett a nagyon is közeli, korlátozott lehetőséget választották, illetve adták az őket nevelő új törzsüknek. Mert sajnos igaz, hogy egy fácska növekedését alapvetően a koronácska növekedése, annak irányultsága erősen, meghatározza.

Ilyen gondolatok, tépelődések közepette vegetált kis fácskánk az új iskolában, mígnem egyszer csak változás következett be a mindennapok egyhangúságában. Kiválasztották. Új kertbe került. Mikor körülnézett, új, minden valószínűség szerint véglegesnek tűnő helyén, nem mondhatni, hogy elöntötte a boldogság. Egy majdnem jelentéktelen kertecskében egy nagy nyírfa alatt ásott nem túl mély gödröcske mellett találta magát, nyilvánvalóan ez a kis gödör lesz az új helye. Atyaisten, egy nagy fa árnyékában! Mit kezdjen ő ott? Talán meg akarják csúfolni, még jobban ki akarják hangsúlyozni a szép sudár, erős, ruganyos törzsű, toronymagas nyírfával szemben, hogy ő csak egy csenevész, egy méter körüli törzsecskén mesterségesen megtelepített, lefelé növő, szerencsétlen szomorú fakoronát kénytelen hordozni? Ez lesz a jövője? Az örök reménytelenség? Ezt nem éli túl, ezt nem lehet túlélni.

Belső berzenkedése ellenére a kis fácska végül is a gödörkében találta magát. Gyökereit gondosan eligazgatták, elegendő vizet kapott, még egy karót is mellé állítottak, majd hozzá kötötték a kábán ingadozó gyámoltalan törzsecskét, nyilvánvalóan azért, hogy segítsék a biztonságos testtartásban. Még ezzel is megszégyenítik, előre feltételezik, hogy nem tud egyedül megállni a lábán. De már ezt sem bánta, sőt mintha egy kis jóleső érzés fogta volna el ennyi gondoskodás láttán.

Belenyugodott a megmásíthatatlanba. Eldöntötte, elfelejti múltját, és szépen eléldegél itt, ebben a nagynak egyáltalán nem mondható, inkább puritán, mint hivalkodó kertecskében, ahol rajta kívül számos bokrocska vidáman lengedeztette leveleit az új jövevény üdvözlésére. Talán, majd valamikor megtanulják egymás nyelvét ezekkel a kis cserjékkel, és szépen elbeszélgetnek a nagy nyírfa árnyékában.  Gyökereit szép lassan elkezdte mozgatni a laza talajú gödröcskében, és megelégedéssel konstatálta, hogy edénynyalábjaiban egyre fokozódik a nyomás, és a folyadék áramlása megindult a levelek irányába. A lefelé hajló ritkácska koronán lévő pár levelecske bátortalanul ugyan, de elkezdett duzzadni, majd hamarosan kifeszítette áttetsző, vékonyka lemezkéjét és megpróbált egy-két napsugarat, amelyik a nagy fa lombkoronáján keresztül játszva-cikázva eljutott hozzá, elkapni. Megindult valami életféle a kis fácskában...

Eltelt egy év. Ez alatt a kis fácska ősszel lehullatta jelentéktelen lombjának apró leveleit, ahogyan ez illik, majd tavasszal a vékony ágacskák kezdtek újra felöltözni. Csak hát… Hiába a szép ruha, ha görnyedt a váll, gondolta a kis fácska melankolikusan, és úgy látszik, sehogyan sem tudta elfogadni, hogy neki most már soha nem lesznek olyan ágai, amelyek a szép kék ég fele törekszenek. Így morfondírozott magában, miközben szép lassan kigondolt egy cselszövést. Nem volt ez valami alaposan megtervezett bonyolult akció, de hát ő maga is csak egy csenevész, egyedülálló fácska volt, aki megpróbált valami – maga-magához képest - nagyot tenni. Lenn, a földhöz közeli két alvórügyét, amelyek olyan jelentéktelenek voltak, hogy szinte megbújtak a zöldeskés gyenge kéreg hajszálrepedéseiben, és amelyekről már-már azt hitte, hogy véglegesen nyugalomba szenderültek, megrázta, igyekezett minél több finom tápanyagot hozzájuk juttatni, mígnem azok magukhoz térvén hosszú kómájukból szép lassan hajtani kezdtek. A kis fának az volt a terve, hogy az egyiket közülük, az életrevalóbbikat, erős hajtássá neveli, amely majd átveheti az ő megcsonkított törzsének a szerepét. Amikor aztán ez a hajtás eléggé megerősödött, mindenét feláldozza érte: elsorvasztja mostani törzsét a másik hajtással, és természetesen az idegen, soha nem szeretett koronával együtt. Tudta, nagy áldozat, nem is igen kockázatmentes, de ha sikerül, megéri. Ha nem sikerül,  …erre gondolni sem akart.

Elmúlt a tavasz, jócskán benne voltak már a nyárban, mire a két hajtás közül az egyik figyelemre méltó oldalágacskává fejlődött, szép zöld levélkéket nevelve a törzs mellett felfele szökő fiatal, zöldes-barna hajlékony, rugalmas ágon. A kis fácska reménye egyre nőtt. Igen ám, de miközben óvva, védve, nagy szeretetben és gyengédség közepette nevelgette saját kis gyermekét, az új hajtásból növő és erősödő zsenge ágacskát, remélve, hogy az majd átveszi az egész fa szerepét, egyre kevesebb gondot fordított az idegen koronácska táplálására. A tavasszal még kilevelezett kis korona fejlődése megállt, levelei csak kókadoztak az egyre fokozódó nyári nagy melegben, mígnem egyesek közülük, az ágvégi gyengébb kis levélkék szép lassan elkezdtek sárgulna, majd barnulni. A kis fácska boldogságában mit sem törődött ezzel, élte boldogan újjá varázsolódott világát, és bekövetkezett az, amit egy évvel ezelőtt maga sem remélt: új terveket szövögetett a jövőre nézve. Ezek a tervek esetenként igen bátornak tűntek, főleg korábbi elesettségéhez képest. Arról álmodozott, hogy pár év múlva, amikor az új hajtása szép erős, sudár fává nő, olyanná, mint amilyen valamikor, még a faiskolában lenni szeretett volna, szép kis virágai, majd a széllel messze szálló magvai lesznek, melyek vitorláikon visszamennek az erdőbe, oda, ahonnan ő maga is származik, és ahol ősei oly nagy boldogságban éltek.

Így dédelgette a kis fácska új hajtáskáját, boldogan, beburkolózva saját álmaiba, mígnem egy reggel megbocsáthatatlan dolog történt. Az ember, az otthont-adó kert gazdája, aki eddig csak messzebbről szemlélte a kis kert életét - talán a nagy kánikula utáni üdítő, hűvös hajnal csalogatására - kiment a kertbe, minden egyes fát, cserjét közelről megszemlélt, és mindegyiknek igazított valamit a hajtásain, koronáján. Itt egy száraz gallyat tört le, amott két összeakadt ágat szabadított meg egymás szorításától, majd egy elszáradt virágmaradványt vett le és dobot bele egy kosárba. Amikor a kis fácskához ért, megszemlélte az alig fejlődő csaknem fonnyadt koronácskát, megsimogatta annak egy-két levelét, köztük néhány kókadozó sárga levélkét is. A kis fán ekkor futott át valami balsejtelem. Megremegett, mintha erős szél hajlította volna meg rövid gyenge törzsét. Szinte megérezte, mi fog történni, és elborzasztotta, hogy nem tud ellene semmit tenni.

Az történt, amit előre sejtett: az ember mindkét, alulról növő új hajtását könyörtelenül letörte, és behajította a kosárba a többi száraz, elhalt növényi rész közé. A kis fácska ekkor látta utoljára nagy szeretetben dédelgetett ifjú hajtásait.

Ez a nap, ez a hajnal örökké megmaradt az emlékezetében. A seb, amit az ember okozott soha nem hegedt be, akkor sem, amikor már beszáradni látszott. A könny, ami belülről emésztette, mézgás váladék formájában gyűlt meg a seb alatt, miután áttörte, felrepesztette a gyengén kialakuló még vékonyka háncsréteget, és ott kívül, mintegy örök mementó, beszáradt, kérge megkeményedett, de úgy hogy közben belülről folyton növekedett. A kis fácska szinte csak ezt a két sebhelyet táplálta ezentúl is, mintha még mindig ott lennének barbár módon letört hajtáskái. Ezalatt a koronácska elhanyagoltságában tovább kókadozott, mígnem szinte valamennyi ágán megbarnultak a levelek, majd szép lassan az ágak is kezdtek elhalni.

***

Hajnal volt, friss, nyári hajnal. Az ember folytatta kertművelő tevékenységét. Több nagyobb fának és bokornak megnyeste az ágait, majd a levágott ágakat rendszerezte. Egyesekből később még használható karókat szabott, a véknyabbakból virág mellé gyártott cövekeket, a többit pedig felaprította a tűzre. Bóklászva a kertben, hogy melyik fába köthet még bele, az ember megállt a kis fácska mellett, aki akkorra már szinte semmilyen életjelet nem mutatott. Pedig ha valaki jobban megfigyelte volna, még egy utolsó próbálkozásképpen egy harmadik, eddig tartalékban lévő alvó rügyecske kezdett duzzadozni a kis törzs nagy nyírfa felől oldalán. Az ember azonban ezt nem igen vette észre, talán nem is akarta észrevenni. Egy pillanatig megállt, mintha gondolkodna, mérlegelne, majd egy határozott mozdulattal kitépte a kis fát gyökerestől a földből.

A kis fa törzsében hatalmas nyilallások közepette megszakadt a tápanyagok még éppen tartó gyenge áramlása. Soha ezelőtt ilyet még nem érzett. Érezte, tudta, ez a halál, itt a vég. Az ember azonban még nem fejezte be a dolgát. Merengve forgatta a kezében tartott rövidke fa-tetemet, mintha azon tűnődne, mit kezdjen vele, majd két gyors nyisszantás hallatszott, és a kis fa halódó koronája  az egyik végről, majd gyenge kis gyökérzete a másikról ráhullott az egyik rőzse halomra, arra amelyikből majdan tüzet raknak egy szalonnasütéshez. A törzset még egyszer megforgatta az ember a kezében, majd a virágcöveknek való vékony ágacskák közé dobta.

Bevégeztetett, gondolta a végleg megcsonkított törzsecske, és – tényleg – ennél a pontnál megszakadt minden olyan kapcsolat közte és a külvilág között, amit eddig érzett. Nem érezte a többi kis cövek érintését a halomban. Azt sem érezte, amikor az ember felnyalábolta őket, hogy elvigye a kert egy hátsó zugába, és a kerítés tövébe állítsa, hogy száradjanak ki a felhasználás előtt. Így természetesen azt sem érezhette, hogy félúton véletlenül kicsúszott a felnyalábolt sorstársai közül, és leesett az út mellé, és a kerti út és a fű találkozásánál szépen elfeküdt. Az ember nem vette észre a nyaláb veszteségét, az útmenti fűszálak pedig jótékonyan takarták be a kis tetemet.

Közel volt már az ősz, az ember a betakarítással volt elfoglalva, a fű tavaszig már magára maradt. Így aztán a kis törzs is nyugalmat talált a fű alatt az út mentén. Ő már nem érezte, hogy szöveteit át meg átszőtték a gombafonalak, s a vékonyka törzsön szép sorjában mintha gyöngyök sorakoznának, apró fehér gombatelepek jelentek meg, hogy sietessék a kis fa maradékának enyészetét.

A tél is eljött. Az első hó, ami most korábban érkezett a szokásosnál, szeretettel takarta be fehér szemfedővel az oszlásnak indult törzsecskét, a szilvafa, mely eddig árnyat adott a fű közt heverő, mozdulatlan fácskának, végtisztességként, mintha levette volna kalapját, elhullatta leveleit. A szélben kelletlenül hajladozó ágak mintha azt suttogták volna: „Élhetett volna még szegényke”.

2009.  őszén.