Élünk, szaladunk, rohanunk. Néha nem is törődünk egymással, csak megyünk, hajtjuk, terelgetjük erőltetett menetben a hétköznapokat. Aztán van az évben néhány alkalom, amikor a szürke hétköznapokon rés nyílik, megtelik fénnyel, szeretettel. Ünnep. Karácsony. Ilyenkor mindenki fokozottan figyel a családjára, igyekszik meleg hangulatot teremteni a dobozban, melyet otthonnak hívunk.

Vannak esetek, amikor az ember észreveszi, nem tudja nem észrevenni, hogy az ünnep mindenkinek ünnep. Gazdagnak, szegénynek, jónak, rossznak. Ünnep, szeretet, család, ennek senki nincs híján. Nem is gondoljuk, ilyenkor milyen sokat jelent a figyelem, az önzetlenség.

Az elmúlt években sokszor nyílt rá lehetőségem, hogy segítsek az ünnepi hangulat megteremtésében ott, ahol a szükség uralkodik. Számtalan család nevel sok gyereket rettenetesen kevés pénzből. Hát gyűjtöttünk. Nem pénzt, abból mindig kevés van. Megunt, kinőtt ruhákat, játékokat, élelmiszert. Nem kerül semmibe, legfeljebb egy órányi szekrénypakolásba. Sokan pakoltunk szekrényt. Aztán elindultunk.

Egyetlen kis történetet szeretnék elmesélni. Anyuka, három kis rosszcsonttal. Egyedül neveli őket- mondhatnánk -, de a helyzet ennél rosszabb. A párja velük él, de abban nincs köszönet. Szóval, nagy úr a nincs. Több zsák ruhát, játékot vittünk karácsony előtt két nappal. A ház egyszerű volt, csak a legszükségesebb bútordarabok. A pici szobában cseppnyi asztal, egykoron jobb napokat látott lepedővel leterítve. Rajta egy csenevész, szomorú kis fenyő. A fenyőn pár szem cukorka, kicsit hasadt műanyag gömb. Végül, a csúcsa táján egy árva kis drót: csillagszóró. Az egyik kisfiú lelkendezve fogott kézen és vitt a fához. Hogy ők már feldíszítették.

Aztán indiánüvöltéssel intéztek a gyerekek támadást a zsákok ellen. Szakították, tépték, minden játék külön visítás, minden ruhadarab egyezkedés, kinek lesz majd jó. Édesanyjuk kicsit harmatos szemmel, határozatlan hangon próbálta őket csitítani. De nem kellett. Mert akkor, ott kívánságok teljesültek. Ez annyira meghitt volt, hogy indulni készültünk. Az már a család ünnepe volt. Ám a kisfiú felpattant, befutott a szobába és meggyújtotta a csillagszórót.

A szikrák vidáman pattogva juttatták a világ tudomására: itt ma csoda történt. Váratlan, meseszerű és csodálatos.

Pedig csak egy kis odafigyelés volt az ajándék. Ugye, milyen egyszerű?