Az a jó a hagyományos műanyagban, hogy könnyű, nem törik (annyira), könnyen idomítható, fröccsenthető, tetszés szerinti alakban és formában. Sokat tart. Igenis sokat. Nem eszi a rozsda, nem rágják ki az élősködők, néha még az élelmiszerek is egész jól tartósíthatók benne. Ígyhát nem csoda, ha az iparban évtizedek óta kiváltja a fémet, a fát, az üveget. Meg aztán nélkülözhetetetlen a csomagolásnál, fontos a külcsín, a tetszetős giccses dizájn miatt.

Az a jó a műanyagban (plexid, polietilén, nejlon stb...), hogy felfújható, cserélhető, pótolható, helyettesíthető, egyszer, de akár többször is használható.

Még inkább azért kell a műanyag, mert olcsó. S ezért nélkülözhetetlen. A szépségiparban, a mezőgazdaságban, a luxuscikkeknél, az élelmiszeriparban, egészen az űrhajózásig. Mindenütt.

Elborít minket a műanyag. Eldobott pillepalackokból, nejlonzacskókból összeállt szeméthegyek csúfítják már nemcsak a szárazföldet szerte a világban, hanem az óceánokat is. Egy tonna halat halászunk, három tonna műanyag hulladékot dobunk a vizekbe. Idén áprilisban egy ámbráscetet fogtak ki a spanyol partoknál, amelynek gyomrában közel 30 kiló műanyaghulladék volt. Valószínűleg abból lakott jól és abba pusztult bele. Évente ötszáz milliárd műanyagzacskót „használunk el”. Talán ezért kongatta meg a vészharangot országunk minisztere is, hogy jövőtől – ahogy az Únióban másutt is – betiltják az egyszer használatos műanyagtasakok árusítását.  Ausztráliában már büntetik azt, aki nejlonzacskókat osztogat. A svéd IKEA áruházlánc is 2019-től betilt minden ilyesféle „kiegészítőt”, amit eddig kereskedelmi egységeiben árusított vagy osztogatott: poharakat, tányérokat, evőeszközöket, dobozkákat, tálcákat, szívószálakat.

Pedig az a jó a műanyagban, hogy ha kiürítettük, lehurboltuk, kihasználtuk, él(ősköd)tünk belőle, amíg hasznunkra szolgált, addig jó volt, aztán végképp eldobhatjuk. Majd jó lesz valakinek, vagy mehet a kukába. Tovább kit érdekel? A szemetesek dolga... Nejlonzacskók, flakonok, pillepalackok, egyszer használatos csomagolóanyagok, sörös és üdítős dobozok, arra valók, hogy eldobjuk. Mikor már elnyűttük, oda a frissessége, megkopik a színe, nem tud már semmi újat nyújtani, már nem élvezzük, hisz van újabb, ami mutatósabb, trendibb, egyszerűen eldobjuk. Csakhát kellene neki még 500 év, míg lebomlik a természetben. A Kétfarkú Kutyapárt szerint a közvélemény mentalitásának megváltoztatásához is legalább ennyi kell.

De miért ne kezdhetnénk már el mi?  Ahogyan a Tiltott Csíki Sör akciója nyomán begyűjtik az üvegeket, az egyik szemetescéggel karöltve. Ez aztán igazi akció: öt kiló üvegért egy sört! Remek ötlet. Már várom a következőt, példának okáért valamelyik olajvállalattól – hiszen a pillepalack is kőolajszármazék –, mikor lesz olyan kampányuk, amelyben pontok helyett „neadjisten” nejlont gyűjte(t)nek egy tank üzemanyagért cserébe. Annak volna aztán értelme s hatékonysága.

De vissza az eldobhatósághoz. Nem keverném a bort vízzel, de azért nyomul bennem a kérdés. Nincs ebben a média által is felturbózott jelenségben több, mint pusztán divatos környezettudatosság? Nem azért, mert én akarok többet belelátni, hanem amiatt, hogy amit nemrég a Szentatya, Ferenc pápa is megpendített: az eldobhatóság kúltúráját éljük... „Bérelj feleséget, úgy olcsóbban jössz ki”, szól az amerikai reklám. Ha nem tetszik a pasasod vagy a nőd, eldobhatod. Van más, dögivel... Ha nem megy egy kapcsolat, ha nem vagy megelégedve egy munkatárssal, egy alkalmazottal, egy munkahellyel, egy párttal, egy szervezettel, egy vallással, egy testtel, egy nemmel, egy alkattal, semmi gond. Kilépsz belőle, eldobod, lecseréled. A szlengben már nem is használnak igekötőt: dobta a pasiját...  

S mégcsak újra sem kell „hasznosítani”... Halálos vétek ezeket összekeverni, úgye?

A miniszter szerint nemcsak azért vezették be ezt a rendeletet, mert az uniós szabályok kötelezik az országot, hanem azért is, hogy a lakosságot és a gyártókat egyaránt szoktassák arra: ha szemetelsz, fizetsz. Ha eldobod, fizess! Vagy, hogy szó szerint idézzük a miniszter urat: „Fizess azért, amit eldobtál!”^[1]

Elgondolkodom, milyen  lenne, működne-e  egy olyan rendszer, amelyben lelki-erkölcsi tekintetben is ilyen megszorító intézkedéseket hoznánk,  és amelyeket önmagunkra nézve is alkalmaznánk? Vajon abban az esetben a pénznek, a büntetési összegnek lenne elrettentő, visszatartó ereje?...

Mert úgy tűnik, miközben élvezni akarjuk a saját magunk által teremtett földi paradicsomot, kezdtek jelentkezni a hátulütői, amelyek hatására, szó szerint szakadni kezdett a part. Most már akkor mégsem tehetünk meg mindent, amit csak akarunk? Pedig a francia forradalom idején még azt hittük. Akkor mégiscsak vissza kellene fognunk magunkat, kapzsiságunkat, kényelmünket? Akkor mégiscsak kellenek szabályok, mégiscsak létezik teremtett világ, amely felelős a tetteiért a Teremtőnek?

Ez a Teremtő nem azért teremtett, hogy eldobjon. Nem teremtett eldobható Földet, ahová majd túristaként járunk néha a Marsról... És nem arra teremtett, hogy eldobjuk a másikat. A műanyagot nem lehet megjavítani. Vagy, ha megpróbálod, az eredmény olyan is. Ellenben a természetes anyagokat lehet alakítani, javítani. S ha jól kezeled, jól bánsz velük, meghálálják.  Ápoljuk a kertünket, a kutyánkat, a testünket. Mennyivel inkább kellene ápolni a lelkünket, a kapcsolatainkat (Istennel, emberekkel). Hogy ne váljon eldobhatóvá. Hogy ne legyünk eldobhatóak, hanem inkább szerethetőek.

Mert mindenki egyedi, személyes csoda. Megismételhetetlen. Nem helyettesíthető és pótolhatatlan. Nem bánhatunk úgy senkivel, mint egy nejlonzacskóval vagy kólásdobozzal, mely egy mozdulatra, ha nem kell, a kukában köt ki.

Isten szemében senki sem nejlonlelkű. Ezt tudni, s megélni, legalább annyira fontos, mint a környezetettudatosság.

^[1] http://uh.ro/orszagos/31225-fizess-azert-amit-eldobtal

sp