A kapkodó furcsa pesti életemben nem találtam semmi lelki táplálékot, ily módon csak gyötört az éhínség egyre jobban, olyan erősen hogy a szomorúság is erőt vett az életvidám lelkemen. Bár kedves emberek vettek körül, mai napig jó barátaim, akik elfogadták másságom, azt hogy másként gondolkodom, megértették cselekvő, Istent kereső lelkemet, mégis éheztem. Nem bírtam tovább…

Annak idején egy rosszul berögzült életfilozófia uralta buta elmémet,  amely azt mondta bárhova innen, de  ne térj vissza,  mert az azt jelenti, hogy feladtad. Ha a hülyeség fájt volna a körömvágás is kínszenvedés lett volna.

 

300 amerikai megtakarított pénzzel a lájbi zsebében, életemben először elrepültem az óperenciás tengeren túlra, Ábel nyomába.

Az ottani egyszerűségnek köszönhetően harmadik nap hajnalán már munkám volt, így nem volt gond enni - inni. Az államok északi részéről a tél beállta előtt két nap alatt leautóztam délre. Minden parkoló, benzinkút, csárda,  Mc csárda ugyan úgy néz ki, soha nem tudtam melyik államban vagyok, mert sok különbség amúgy az útszélen nem volt.

Odalent délen a periférikus látásnak köszönhetően, a szemem sarkába valami belehasított, mint üvegszilánk a talpamba gyerekként a Maros partján.

A Fort Lauder déli 144 úton haladtam,  akkor még nem tudtam hogy az a 144- es út, és  láttam egy hatalmas indián totemszobrot, félelmetes arcok voltak rajta s a tetején egy holló. Na, mondottam magamban itt az igazságos Mátyásnak az eltévelyedett hollója, miközben  valami fura érzés kerekedett bennem tőle. Nem tudom leírni, megfogalmazni, valami olyasmi, mint mikor az ember szerelmes, de hányni is kéne, meg fejjel lefele lovagol és ez az egész amúgy jó, meleg érzés …..

Megérkeztem a célhoz, az új szállásomra.

Éjjelenként a totem kínozott, hívott, csábított. Látni akartam, megfogni, megölelni, megszagolni… Néhány délután órák hosszát autóztam  munka után, amíg végre megtaláltam, mert  fogalmam sem volt, hogy egy hete merről érkeztem.  Kolbászoltam erre – arra,  kérdezősködtem, hogy találom meg  a címet. És egyszer csak ott álltam előtte, nagyon jó érzés volt, már nem kóvályogtam, csak csendesen figyeltem s erejét beszívtam csodáltam. Kissé olyan érzésem volt, mint mikor az ember egy szépen faragott székelykapu előtt ül, s a régi emberek zseniális munkáját, lelkületét próbálja megérteni, magáévá tenni.

E totem mögött egy kis indián rezervátum volt, s itt folytatódott csodás kalandom.

Következő szombaton reggel, ahogy hasadt a hajnal már úton is voltam a falu fele, nagyon izgultam mintha a saját mennyegzőmre siettem volna. A bejáratnál volt egy kézműves, hatalmas csűr jellegű bolt, magas beltérrel, pálmalevéllel borítva, ami belülről is látható volt, mert ott nem szigetelnek 

Imádom a kézműves dolgokat, itt ezüst- arany ékszer, faragott - festett dolgok,  díszek, török íjjak, rituális kellékek, régi ujjak, minden amit az őslakok régen, s kevesük ma is használ.

Szép türkizköves nyakbavalók, gyűrűk ékeskedtek az üvegpultban. Mindent megcsodáltam. Akkor még nem tudtam, hogy e kő az apacsok szent köve és az Apacsok Könnyének hivják.

A csűrben egyedül voltam, így nyugodtan elbámészkodtam a hajnali órában. A bolt végében, azaz a csűr végében volt egy nagy ajtó, azon át mentem tovább a kis faluba….

 Finom füst illat kavargott a levegőben, rátaláltam a tűzhelyre, egy úgynevezett csiki alól jött az illatos füst. A csiki  faoszlopból készült, melyek körbe vannak leverve a földbe és  pálmalevéllel befedve,  a tetején, a csúcson lyukas mint a tipik, az indián sátrak, vagy a mi jurtáink is .A csikinek egyik oldala zárt volt, s kormos edények, meg konyhai kellékek voltak a gerendára aggatva. Teljesen otthonossá varázsolta a helyet.

 

Parázslott a tűz finoman, csak éppen élt és különleges illata volt. Más, mint a fenyőből rakott tábortűznek odahaza.

Akkor nem tudtam, hogy figyelnek, látnak engem.  Valahogy ösztönösen megkerültem a csikit a tűzhöz léptem, két tenyerembe vettem a füstöt, beleszagoltam s az arcomat, a hajamat megmostam vele, hogy beteljek a csodás illatával. Három hosszú gerenda volt a tűz köré lefektetve, ki is voltak ülve, mint a régi fotelek .

Megtaláltam az én hátsómnak való helyet, s leültem. Olyan érzésem volt, hogy haza érkeztem, hogy itt ültem világ életemben. Fura volt, nem tudtam, hogy most mi a jóisten történik a lelkemmel, ki vagyok én?  egy Magyar lélek, vagy egy Indián, vagy mindkettő?  Elmélkedtem hosszan, nem értettem az érzéseimet. Az addig rendben van, hogy a western filmek által az indiánok szimpatikusak, de ez az érzés nem az volt, ez én voltam… úgy össze voltam zavarodva.

Érdekes, itt némethonban nem érzem magam németnek, ha éreznek cseppnyi németséget, akkor úgy érezném magma mint egy kigyúrt kanapélábú gazella ugrálás közben. :-)

Zsebembe nyúltam, elővettem egy cigarettát, rágyújtottam, jó nagyot szípantottam, mélyen bent tartottam a füstöt, s lassan karikákat fújtam a tűz felé. Élveztem a pillanatot, megállt az idő, a tér nem hajlott és én jelen voltam. Akkor voltam életemben először csöndbe, hogy nem zakatolt a gondolatokkal zsúfolt vonat a fejemben.

Itt az évek folyamán tanultam meg a csöndet. Az indián barátom, akiről szól a történet,   mesélt  a csöndről, hogy  mily hatalmas és lágy, amelybe belefér a rigó fütty, a vonat kattogás, a nyíló virágszirmok zaja. S ha az ember csöndben van akkor ezeknek szerves része s akkor van  jelen igazán.

Itt jön Ő.

 

Észre sem vettem, hogy valaki a bal oldalamon a rönkre leült mellém, nem tudom mióta ült ott. Fura érzés volt, mert mindig minden neszt meghallok, megérzek. Ezek szerint mégsem 

 Egy indián ült mellettem, egy szép ember.

Angol nyelven szólt hozzám

- Üdvözöllek újra itthon, öreg harcos!

 Úgy néztem rá, hogy nem csak a szemem indult száradásnak, hanem a torkom is.

Fölálltam,  illedelmesen bemutatkoztam és én is kifejeztem örömömet, ahogy ő is tette.

Azt kérdezte az  ismerkedési rituál, azaz az újratalálkozási rituál után

- Most mit keresel  itt?

 Gondolkodás nélkül vágtam rá

- Egy olyan embert, aki Isten dolgát ismeri,  jártas  benne, nem csak beszél róla, mint sok ezren Pesten és környékén.

 Megölelt.

- Isten hozott! - mondta.

Leültünk és  sokáig hallgattunk.

 - Ott van a fa,  hozzál egy darabot és tedd a tűzre – szólalt meg.

-Van itt ezen az oldalon is – mondottam.

- Nem, ne onnan hozzál!

Ahogy kérte,  elhagytam a tűzhelyet, hoztam  fát, rátettem a tűzre. Leültem,  2 perc múlva ismételten, s utána megint vagy 7 szer hoztam fát,  ő mosolygott, hogy a szeme is csillogott.

Megkérdeztem mi tetszik neki oly nagyon,  akkor mondta el, hogy a hajnali órákban mikor ide leültem, helyesen ültem a tűz mellé!!!

Helyesen??? Kérdem, hogy kell helytelenül a tűz mellé ülni. Akkor tudtam meg, hogy ösztönösen cselekedtem, helyesen és nem tudatosan.

A szent tűzhöz ültem, ők azt a helyet, ahol a tűz ég nagyon hosszú ideje szentnek tartják az őseik emlékére. Soha nem hagyják kialudni, mindig valaki táplálja a tűzet és tisztátalan ember nem tehet rá fát,  ha ez előfordul tánccal énekkel megtísztitják.

 Tehát, a tűhöz mindig keletről megyünk be, ahol bementünk ott is jövünk ki, nem gyalogolunk át a tűzön és mellete sem, mint a birkák. Mikor az ember a nap folyamán először ül a tűzhöz, akkor megmossa a füsttel az arcát és haját, hogy a rossz szellemeket, démonokat lemossa magárol. Manapság ezt aura tísztításnak hivják 

Később sokszor ültünk itt, sütöttük azt amit horgásztunk, vagy a vadászat alatt ejtettünk el,  tisztelettel megválltunk tőle és valamit adtunk a  természetnek cserébe. Volt olyan is, hogy a szegény ember disznóját sütöttük meg, mert más nem került az íjj, vagy puskacső elé.

Ök az Armadilot az örvös tatut hivják igy 

 

Egyszer ahogy ott ültünk csendben azt vettem észre, hogy nincs mellettem, felszívodott. Gondoltam majd ha visszajön megkérdem hogy csinálja. Jó félévembe tellett megtanulni,pedig állítólag gyorsan tanulok 

Szinte végig sem gondoltam és ott állt a hátam mögött.

- Szerdán délelőtt 11- kor légy itt és hozzál dohányt magaddal – szólt.

 Megfordult és távozott.  Még  mondott valamit, amit nem értettem.

Kavargott bennem a világ, a gondolatok gőzmozdonya ismét zakatolt.

 

Sokszor jártuk a Floridai Evergladest gyalog, vagy kenuval, néha napokig voltunk oda.

Ha például csak egy napra mentünk reggel megöleltük egymást s késő este “holnap látlak”kal búcsúztunk. Hetekig nem beszéltünk e két szónál többet, mert csöndben jobban megérti egymást két ember, SOKKAL JOBBAN, mint a korlátokkal, akadályokakkal teli hangos beszéddel. Ezt a művészetet tőle tanultam. Azt tudni kell, hogy ezt nem lehet mindenkivel művelni, megélni.

 

A csűr fele vettem az útam, a boltban egy csinos, szemrevaló indiánlány mosolygott rám, gondoltam veszek valami kis vásárfiát magamnak…. Nézelődtem és az üveglap alatt volt egy nagyon régi tőr, bölénycsont meg szarv a nyele, a tokja csont, a penge nem volt látható, a tokja kissé szétcsúszva csodás jelekkel rajta. Szolítottam a csodás kis hölgyet, s parasztosan az ujjammal az üvegre bökve mondtam, hogy én azt a tört szeretném megvenni,  mennyibe kerül ???

Rámnézett nagy őzike szemeivel, s közölte velem, ez nem eladó.  De miért nem ??

Mert ez egy ősi ereklye. Gondoltam magamba bassztii kuli, de ez az enyém kell legyen, mert olyan szép és pont nekem találták ki. Na de ha nem, akkor nem, de lenne egy kérésem, mondottam az őzike szeműnek, legalább kézbe vehetem, megnézhetem??

 Édesen mondta, te igen, ha apám megengedi. Eltűnt, 2 perc múlva jött, féltve mintha porcelánból lenne kiemelte és két tenyerembe fektette a tőrt.

 Azt az érzést nem tudom leírni, mit éreztem amikor megfogtam, ismét fordítva lovagoltam. Kihúztam a tokjából.  A penge a beleütött csillagokkal, hihetetlen, nem tudom miért, de az arcomhoz emeltem, s az arcommal simogattam meg a tokjába visszatett tőrt,  mintha a legkedvesebb tárgy lett volna életemben, egy féltett örökség.

 Akkor láttam, hogy  a nemrég  mellettem ülő jó ember nézett és mosolygott.

 - Nekem a lányom szólt, hogy valaki érdeklődik az ereklyénk után - mondta

 Óh, hisz ez az ő boltja, lánya meg minden…..

 

- Igen, szerettem volna megvenni, de sajnos nem eladó pedig én nagyon szerettem volna, ha nincs elég pénzem dolgoztam is volna, hiszen egy két javítás elférne itt - mondtam csábítóan.

 - Mint mondottuk, nem eladó, ezt nem lehet megfizetni - szólt.

 Még egyszer arcomhoz tettem búcsúként, s a kis hölgy kezébe akartam tenni, amikor az apja megszólalt:

- Ne, ne add vissza, ez a tied, de nem eladó, nem cserélhető el pénzzel. Majd egyszer nekem kell visszaadnod, ne félj meg fogsz ismerni, hiszen te adtad nekem megőrzésre régebben,  míg vissza nem térsz.

 Sírtam!!!! a boldogságtól, a félelemtől, az érthetetlenségtől és mit tudom még mitől.

 Megköszöntem!

 - Isten áldjon szerdáig! –és kiléptem mentem dolgomra. Azt a napot, pillanatot érzést most is itt őrzöm magamban, oly szép volt, oly csodás.

 Nehezen teltek a napok szerdáig, mint gondoltam… sőt nem is teltek nyúltak, mint megfázott cigánygyerek orrából a takony, mely soha nem esik le, mert hol feljebb szippantják, s megint nyúlik, na ilyen volt az én végtelen négy napom.

 Ismét hajnalba voltam ott, a tűz mellett csöndben elmélkedtem. Jött a szép indián ember, akit Skeetnek hívnak, azt jelenti hogy Fürge, ő egy Choktaw indián. A Choktaw egy nagy tudással rendelkező törzs,  az egyház katonái annak idején majdnem mind kiirtották, nagyon kevesen maradtak. Ő lett a barátom, tanítom.

- Dohányt hoztál? - kérdezte

-  Igen, hoztam, de minek??

 -  Az öreg nem egy öreg, hanem AZ ÖREG, Alaszkából a hegyekből jött le idáig. Ő az akit keresel,  aki Isten dolgát viseli, s ha akarsz valamit tőle, akkor adnod is kell valamit cserébe,  a dohány megteszi - mondta

 A két térdemből az erő elpárolgott, mint a kályha tetejéről a fazékból kicsurrant víz.

- Na, mi lelt csak nem állított meg a térded az elfutástól - kérdezte és nevetett kajánul a csillogó tekintetével.

Hogyan látta ő a térdeimből tovaszállt erőt, akkor még nem értettem.

Azért nem mert addig nyitott szemekkel, de vakon közlekedtem a világban.

 Az Öreg a Skeet otthonában várt rám.

 Beléptünk, azaz én elől, a hátam mögött  Skeet. Mikor az Öreg rám mosolygott és hatalmas lapát tenyerét felém nyújtotta, na akkor majd összeestem. Hiszen az az Öreg állt előttem indián gúnyában és nem székely gúnyában, mint 16 évvel azelőtt a vajdakamarási hegyek közt. Igaza volt annak idején, hogy látjuk még egymást. Összeestem, mint a majonéz nem szó szoros értelemben, de nem volt kezdetem, végem, oldalam, semmim csak úgy lebegtem magamban nem éreztem a hüvely a testem, amely az ő nagy kezeit emberesen megrázta.

Beszélt hozzám miután kezet ráztunk, de nem angolul s nem is magyarul és valahogy minden egyes szavát értettem és válaszoltam neki hol magyarul, hol angolul izgalmamban.

Szólt egy szót, amit  Skeet is mondott, amit nem értettem, erre rákérdeztem ez mit jelent.

Az a nevem volt, amit annak idején viseltem és ők úgy szólítottak, szólítanak  engem.

Angolul úgy említettek, mint “Peacemaker”.

 IróKéz anyától születtem,  öt nemzetnek voltam a fia a békéltetője.

Az IróKezek Deganawida –nak szólítottak, de a Mohikán nevem Skennenrahawi volt.

Mikor megnyugodtam, az erő visszatért belém és kimentünk a tűz mellé.

 Tizenegy napot és éjszakát töltöttem az Öreggel, hol a faluban, hol kint a mocsarasban aligátorok és csörgőkígyók szent társaságában.  Ismételten, viszont látással váltunk el.

 Rengeteget tanultam,  ennyi idő alatt többet és értékesebbet tanultam,  mint 12 év alatt az oskolában. De minél többet tanul az ember, annál kevesebbet tud, inkább azt látja milyen sokat nem tud még.

Ha a Jóisten is úgy rendelkezik velem erről egy könyvet róvok majd, mert tanulságos. Természetesen nem sorok, betűk nélküli csöndélet lesz,  hanem róva, mint ahogy a törvényt is írják, ez úgyis Isten törvénye lészen, nemde??? Kezdőknek és haladóknak. hihihihi!!!

 Isten dolgát nem lehet siettetni, gyorsabban megtanulni és emiatt a szomj, mert tűrelmetlen  és nem tud a kicsinek és a jelennek örvendezni. De ha megtanulta, akkor minden csodás és nyugodt. Azért rövid az életünk, mert sietettjük tűrelmetlenkedünk, fél elemben élünk, ha minden pillanatot csódát megélnénk, mindere lenne elég időnk, még arra is hogy lopjuk a napot 

 Hihetetlen milyen fantasztikus az élet, ha az ember mellet van valaki aki lát, hall, érez és kísér.

Ezeket a tulajdonságokat kiőlik belőlünk már a szülök, a társadalmi  félelem és elvárás miatt. Az iskolában rátesznek még sok - sok lapát betont az emberi elmére, hogy megmutassák a tanár az okos, (tisztelet a kivétel) és a gyerek mily hasztalan kis buzgómocsing. Félünk a tanártól a vizsgáktól, az értelmetlen polymer- kötésektől, s amit belénk vernek míg odakint a cinege fészket rak, a nap a rügyekkel játszadozik erősíti a kikerics friss színeit,  addig mi az oskola börtönében butulunk és mesterséges felegyelemre,  s többnyire az életben nem használható dolgokra tanítanak.

Félreértés ne essék, én nem a kedves tanárokat és egyház papjait becsmérelem, mert ők nem tehetnek róla, úgy mint ahogy a szülö is jót akar gyermekének, de nem teszi…. Miért nem, mert nem tud másként cselekedni, ő is így tanulta, ez lett beleverve és nem akar, nem tud gondolkodni ön erőből, véleményt alkotni, mert meg lett neki magyarázva, ez csak így lehet és kész,  szomorú de ez van. Gondolkodni nehéz, megterhelő, így inkább hagyjuk hogy megmondják nekünk az  igazságmondó dobozokban, papírokban amit kell . TV, radió, sajtó . Hányan mondják naponta, ne dumálj, hiszen a tévében megmondták, vagy az újságban ott van… ilyenkor összeszorul a gyomrom és savat tudnék hányni, de nem teszem, mert lugosítom a szervezetem  hihihi

 Természetesen Isten  tana  manapság nem érdekli az embereket és nem is értik nagyon,  kevesen vannak akik szeretik. Talán ezért nem is tanítják sajnos,  ez nem csak a plázákban hiánycikk, hanem már odahaza a családban, a társadalomban is. A templomban a legtöbb helyen  ők is inkább a félelmet okítják.

 

A tőrömnek a történetét magmnak kellet megfejtenem s velük megossztanom, ami hosszú  hónapokba tellett, természetesen. Abba az inkarnációmba vissza segítettek, sok részletét újra éltem és az összefüggéseket megtaláltam a mostani életemmel kapcsolatban.

 Most 16 esztendő után megtaláltam online az indiánok legendája oldalán az életem történetét leírva.  Addig sokszor azzal nyugtattam magam, hogy csak az elmém játéka…Azért is sokszor, mert senki nem hisz az embernek és elbizonytalanodik és inkább hallgat mindenről. Mert  csak kevesen,  azok közül is néhányan  csak tiszteletből mondják nem szívből ...elhiszem :-)

 

Annyit mondottak anyám egy különleges asszony volt és apámat nem ismertem.

Ők az akkori gyerekkoromról nem regéltek és nem is segítettek oda vissza,  mert azt mondták majd egy napon megtalálod a történeted és akkor beáll a nyugalom a tisztaság az életedbe.  Addig sok butaságot csinálsz (olyan vagy mint kovász a kenyérben) mert az a dolgod és nem tudod elkerülni, de légy hű a hülyeséghez is,  mert az visz előre, abból tanulsz.

 Hét  hete találtam rá a történetemre csak úgy véletlenül “véletlenek nincsenek, minden meg vagyon írva előre”.

Nagyon érdekes, mert úgy gondoltam egy igazi harcosnak kell legyen apja akitől megtanulja a természet dolgait és a harc művészetét. De “Deganawida” édesanyja 15 évesen szeplőtelen fogantatásban részesedett, emiatt a törzset el kellet hagynia, mert  pálcát törtek volna felette.

A nagyanyja töbször is meg akarta Deganawidát nyuvasztani, hogy ne kelljen szégyenkeznie szajha lánya végett, de a kicsit nem lehetett megőlni, így a nagyi is tudomást vett róla hogy e kis lénynek hatalmas ereje van.

Majd amikor legény lett kőből faragott magának kenut és úgy indult el a nagy  kalandjára, amely lélegzet elállító volt.

Itt befejezem a történetet.

Ha Isten velünk kicsoda ellenünk!

Őrizíd a régit s alkoss mindig újat!

Köszönöm, hogy elolvasták!!!